Lelkek

Hát, ehhez is elérkeztünk volna. Ogichi kedvéért, és az ő biztatásának hatására felraktam ezt is. Tehát, csak Neked, csak most, egy második fejezet tálalva van. Fogyaszd egészséggel!

2. fejezet

Ellenőriztem, hogy minden be van-e csomagolva rendesen, valamint a cuccom zárjait. Mindegyik hibátlanul működött.

Megpaskoltam egy kicsit a frissen áthúzott párnát és takarót, majd a holmimra néztem. Csak egy gurulós táska meg egy hátizsák. Semmi több.

Még egyszer, utoljára körbenéztem a szobámban. Mint egy költözés előtt vagy után álló helyiség, csak talán otthonosabb. Egyenlőre. Hiszen mindig is én takarítottam ezt a szobát, mióta itt élek... furcsa volt belegondolni, hogy egyszer talán vendég- vagy gyerekszoba lesz belőle.

A gondolat könnyeket csalt a szemembe, de dühösen letöröltem őket. Ideje indulni.

Egy végső pillantással talán örökre elbúcsúztam a szobától, és éreztem, hogy a kép beleivódik a retinámba. Felkaptam a hátizsákomat, magamhoz vettem a Biancának szánt ajándékot és a kezembe fogtam a bőrönd fogantyúját. Halvány mosollyal lekattintottam a lámpát, kiléptem a szobából és becsuktam magam mögött az ajtót. Ahogy megfordultam, testvéreimmel találtam szemben magam. Mindhármuk szeme szomorú volt. Bár elszorult a torkom, rájuk mosolyogtam.

- Biztos találkozunk még. Ha máshol nem, anyáéknál.

Lassan bólintottak. Minden évben elmentünk Gretáékkal egy csöndes, békés helyre, ahol nyugodtan elvonulhattam a tó szélén lévő szomorúfűzfa alá, és nézhettem a vízi életet. Közben azon tűnődtem, hogy mit fogok csinálni.

Anne néni, Greta és anya nagyon jó barátnők voltak. Az a hely Anne kedvence volt.

Visszazökkentem a valóságba. Lám, ott álltak, könnyesen, szomorún…

- Ne legyetek miattam szomorúak, soha. Jól leszek. Ha kéritek, hetente legalább egyszer felhívlak titeket. Tudjátok, hogy…

Nem tudtam folytatni. Hangom elcsuklott, de letöröltem a könnyeimet. Tovább beszéltem.

- Tudjátok, hogy mennyire talpraesett voltam idáig. Talán ezután se lesz másképp. De most mennem kell.

Hirtelen arra eszméltem, hogy ölelő karok gyűrűjében állok. Sírósan felnevettem és viszonoztam az ölelést. Ahogy ott álltunk, az idő gyorsan, megállíthatatlanul pergett. Nem törődtem vele. Ott és akkor örökké úgy akartam maradni… azok között, akiket szeretek. De sajnos ez sem tartott a végtelenségig. Will kedvesen rám nézett, és azt mondta:

- Megbeszéljük Alexékkel, hogy márciusban velünk tarthass a szokásos túrázáson.

Rám kacsintott és beleborzolt a hajamba. Kikísértek az ajtóig, ahol még utoljára megöleltük egymást, végül elindultam. Hallottam, ahogy egymással versengve mondják a jobbnál jobb ötleteket, hogy minél hamarabb visszajöhessek. Ez mosolyra kényszerített. Végül hangjuk elhalkult, engem pedig elnyelt a tejfehér köd.

Megnéztem a telefonomat: éjfél múlt nem sokkal. A Thorn utca legalább félórányira volt tőlünk gyalog, szenteste pedig nem közlekedett semmi. El kellett ütni valahogy az időt.

Végül arra jutottam, hogy énekelek. Senki nem hallaná, csak én. Azért eljátszottam a gondolattal: a csodás hangomra kijönnek a lakosok, hogy hallgassák. Kuncogtam egy sort a gyermekded ötleten, és belekezdtem egy dalba.

- Az édes álom darabokra hullik szét. Nem ad biztonságot sem a jó, sem a szép. Könnyes szemmel nézem az ég tekintetét. Nem szeretnék felébredni, hadd álmodjak még!

Elgondolkodtam az ének értelmén, már ha egyáltalán volt. Pár perc töprengés után arra jutottam, hogy igenis, van. Számomra nagyon sokat jelentenek az álmok. Álmomban találkozhattam szeretteimmel, és így, ébren csak a maró tudat gyötör: oda a családom… és egyedül én tehettem róla. De miért? Miért van mindez? Szüleim és Anne halálos kimenetelű balesetektől mentettek meg.

Hirtelen, valahonnan a semmiből meghallottam egy mély, selymes hangot.

- Ne félj. Hamarosan mindenre választ kapsz.

Megrémültem: már hangokat is hallok, egyenesen a fejemből? Ennek ellenére nem tudtam elengedni a hangot. Túlságosan is lenyugtatta kuszált gondolataimat, ezért próbáltam marasztalni. Nem tudtam, hogy kiáltsam-e, vagy pusztán gondoljam, ezért köztes megoldásként suttogtam.

- Várj, ne hagyj itt!

Azonban válasz nem érkezett. Már épp le akartam hajtani a fejem, amikor megláttam egy integető alakot. Az enyhe ködfátyolon keresztül is felismertem barátnőmet. Elmosolyodtam, és amennyire cuccom engedte, futni kezdtem felé. Nevetve fogadott.

- Már azt hittem, hogy elhaladsz mellettem. Viszont pontos voltál.

Egy ideig néztük egymást, majd testvériesen megölelt.

- Úgy szeretném, ha nem kéne elmenned. Tehát…

Mosolyogva bólintottam, hogy értem. Hirtelen észbe kaptam és elővettem a neki szánt ajándékot.

- Remélem, tetszeni fog… azt mondtad, hogy a régi elromlott.

Barátnőm nevetett.

- Kíváncsi vagyok, hogy mi ez. De ha már itt tartunk, én is átadnám.

Elővett egy vastag, négyszögletű dobozt, ami mérete ellenére nem volt túl nehéz.

- Láttam egy leárazásnál, és egyből rád gondoltam. Nem volt túl drága. Sőt, annyira megtetszett, hogy én is azt kértem.

Szórakozottan pislantott egyet a föld felé. Ekkorra már nagyon kíváncsi voltam, mit adott. Követtem pillantását, és mikor megláttam, hitetlenkedve csóváltam a fejem.

- Bianca, ha jól gondolom, ami a dobozban van… mikor láttad meg tulajdonképpen?

- Szép, még ki sem bontod, és máris kérdezősködsz? –kuncogott barátnőm a saját ajándékának papírjával foglalkozva. Nagy sóhajjal követtem példáját, és mikor felnyitottam a dobozt, elállt a légzésem. Gyönyörű, sötétbarna csizma pihent a papír közt. Csendesen felnevettem.

- Most komolyan, mikor láttad meg?

- Körülbelül két hete –jött a felelet kicsit dallamosan. Felnéztem, és megláttam, hogy Bianca már a tőlem kapott zenelejátszóval ismerkedik. Hamarosan abbahagyta és rám nézett.

Szótlanul álltunk egymás előtt. Neki maradnia kellett, nekem pedig mennem.

- Azért… majd hívj.–törte meg a csendet és nézett rám komolyan, mire elmosolyodtam.

- Persze. Felhívlak majd.

Utoljára megöleltük egymást, majd hátizsákomat megigazítva búcsút intettem és elindultam. Nem tudtam, merre tartok, mert alig öt perccel később a ködtől nem lehetett látni sem.

Nem sokára valami fehérséget pillantottam meg magam körül: lassan, kitartóan, lustán hömpölygött. Ezzel párhuzamosan a köd mintha eltűnt volna. Hitetlenkedve néztem karomra, de mielőtt megbizonyosodhattam volna a mibenlétéről, elállt.

Kezemet fázósan a zsebembe tettem, de mivel a másikkal a bőröndöt húztam magam után, alig értem el valamit. Szusszantva néztem körül, hátha találok valami helyet, ahol lehet kapni vastagabb kesztyűt. Ekkor eszembe jutott: most Karácsony van, biztos nem lesz nyitva semmi. Remek.

Lassan poroszkáltam az úton, időérzékemet teljesen elveszítve. Pár óra múlva, ami lehetett volna akár néhány perc is, megláttam magam előtt két fénysugarat. Nyugodtan felléptem a járdára és megvártam, hogy elhaladjon mellettem a nap első autója. Azonban ahelyett, hogy ezt tette volna, megállt előttem és a vezető rám nézett, de nem láttam az arcát, se a szem-vagy hajszínét. Csak azt tudtam megállapítani, hogy engem figyel. Pár perc múlva aztán kinyújtotta felém a kezét. Ösztönösen ugyanígy cselekedtem, de ő visszarántotta a sajátját. Nem láttam jól, de mintha egy jelet pillantottam volna meg csuklóján.

Elfordította fejét, alig hallhatóan kuncogott egyet, majd az autó továbbindult. Otthagyott kétségek közt. Vajon ki lehetett ez, és miért viselkedett így?

Hirtelen azt vettem észre, hogy kezem már egyáltalán nem fázik. Ez kizökkentett elmélkedésemből és folytattam vég nélküli utamat. Már épp azon tűnődtem, hogy elhagytam Londont, mikor megláttam valamit, ami cáfolta eme gondolatomat. Egy temetőt.

Nagyon jól ismertem ezt a helyet. Évente legalább kétszer jártunk el ide, tehát sötétben is azonnal felismertem.

Nem tudtam, miért pont erre vitt az utam, de ha már megérkeztem, úgy döntöttem, bemegyek. Eltoltam a kiskaput és felkerekedtem szüleim és Anne fejfáját. Néztem őket egy darabig, aztán hirtelen valami furcsa érzés fogott el. Eltartott egy ideig, mire felfogtam,: hihetetlenül éhes és fáradt vagyok. Búcsút vettem rokonaimtól, de nem végsőt. Csupán aludni és enni fogok valahol, aztán visszatérek.

Kiléptem a temetőből és az égre néztem. Hajnalodott, de még mindig alig láttam járókelőket vagy autókat.

Váratlanul megláttam egy hatalmas fényforrást, egy gyorséttermet. Mikor odaértem, beléptem és körbepillantottam. Sokan ültek, illetve feküdtek ott, a helyiséget pedig bejárta a jól ismert, édeskés likőrszag. A leghalkabban, ahogy csak tudtam, egy üres asztalhoz mentem és leültem. Levettem hátizsákomat, ismét körülnéztem, majd kihúztam a cipzárt.

Ősz

Csók mindenkinek!

De rég jártam errefelé is. Mindenkinek szép napot kívánok.

Akik olvassák a Leave me Alone című kis szösszenetemet, megkérném őket arra, hogy döntsék el: az alább látható 13. fejezet melyik verziója maradjon fenn a blogon. A hozzászólásokat, ha megoldható, kommentben kérem szépen, de az sem baj, ha máshogy teszitek ezt. 

Köszönöm! ^^

Kiriya

Kiáltás

Ez egy kisebb, egyfejezetes történet, amit csak pár órára, maximum napra gondoltam kinn hagyni, de közkívánatra fenn maradt. Az alább olvasható címet gondoltam eredetileg ki neki.

A bizalmas beteg egy napja

Vasárnapi reggelre virradt az intézmény. Az alanyok többsége a szobájában sétált, vagy a szabaduláson töprengett. Az őrök komoly arccal randalíroztak a folyosókon, és éberen figyeltek mindenkire.

Egyedül egy fiatal fiú üldögélt nyugodtan szobájában. Elméjét elborította a köd, és így nem törődött semmivel. Amikor látott elhaladni valakit, felállt és odasétált a rácsokhoz. Próbált kommunikációt kezdeményezni, de vagy rá sem figyeltek, vagy pedig visszautasították. Egyedül egyvalaki beszélt hozzá.

- Jess, ne legyél ennyire bizalmas mindenkivel!

A fiú csodálkozva emelte rá barátságosan ragyogó, lila szemeit, de nem szólt semmit. Nézett az őr után némán, és amikor már nem látta, visszatelepedett a sarokba. Leült a sarkára, és úgy nézelődött maga elé. Behunyta a szemét és úgy hallgatózott, hogy ne unatkozzon. Tisztán hallotta a folyosó másik végén lévő ápoltak járkálását, esetleg beszédét. Ezután hátradőlt és csak úgy, unaloműzőként végigtapogatta a földet. Teljesen jól érzett mindent.

Kinyitotta a szemét, mert meghallotta egy ismerős őr lépteit. Tapasztalatai alapján ő adott neki és a többieknek enni, és nem tévedett: az ajtó kinyílt. Semmitmondó mosollyal lépett be a férfi, és tett a fiú elé egy tál ételt.

- Tessék, Jess, reggeli. Utána pedig vizsgálat.

Jess biccentett, és felvett egy kenyérre hasonlító ételdarabot. Tűnődve, álmatagon nézegette, de közben figyelt is rá, hogy feltűnés nélkül ki tudjon osonni az ajtón. Felállt, és szeme sarkából az őrt nézve hirtelen kilépett az ajtón. Az még mindig beszélt valamit, fel sem nézve az ételes tálcáról, ahova robotszerűen pakolgatta az aznapi reggelit. Jess elmosolyodott, és hangtalanul szaladni kezdett a folyosón. Sikerült megszöknie! Szabaddá vált… csak azzal nem volt tisztában, hogy az intézet foglya még most is. Számára a szoba elhagyása egyet jelentett a szabadsággal, amikor kedvére járkálhatott, és meglátogathatta a többi ápoltat.

Lelassította lépteit, mert bármennyire halkan futott, a folyosó visszhangzott, kifinomult fülét bántva ezzel. Lábujjhegyen folytatta útját, és úgy keresgélt valakit, akivel kommunikálhat.

Pár perccel később meglátott egy orvosi köpenybe öltözött férfit, aki emlékei szerint mindig a kísérleteket végezte rajta. Ahelyett, hogy menekült volna, odasétált hozzá, és rámosolygott. Az orvos ránézett, felemelte a kezét és megcsóválta a fejét.

- Már megint kiszöktél? De talán ez jobb is. Azt edd meg, és gyere velem.

Jess bólintott, megette a kenyeret és követte a kutatót. Amikor beértek a jól ismert, fehér terembe, felszólítás nélkül lefeküdt az ágyra és lehunyta a szemét. Nem kellett hozzá egy perc, és már érezte is a karjába szúródó tű csípését. Kicsit felnyüszített, de nyugton maradt. Elméje ismét elködösült, és már nem érzett semmit.

Mikor egyszer véletlenül kinyitotta a szemét, megdermedt. Nem látott. Felült, mint akit dróton rángatnak, és azzal a mozdulattal le is ugrott az ágyról. Az orvos, aki a legközelebb volt hozzá, hátraesett, és elengedte az injekciót. Jess alkarján finoman csorgott a vér, de nem törődött vele. Csak az volt az agyában, hogy nem lát, és azonnal el kell menekülnie. Kirántotta magát néhány erős kéz közül, és imbolyogva futni kezdett. Sokszor elvétette a kijáratot, így nagy rombolást hagyott maga után. De nagy sokára keze megtalálta a kilincset, és lenyomta azt. Sikerült!

Vakon rohant a folyosókon, nem látott és nem is hallott semmit. Teljesen érzéktelenül menekült, és mivel néha nekiment pár cella ajtajának, arcán számos horzsolás és finoman vérző seb jelent meg. Valahogy eljutott a folyosó végére, ahol a legtöbb tudós és őr tartózkodott. Természetesen azonnal felismerték a helyzetet: Jess tájékozódó képessége nyomtalanul eltűnt, és a fiú bármire képes lenne a szabadulás érdekében. Felkészültek, hogy elkapják, de amikor ugyan ez sikerült is nekik, az alany még mindig teljes erőbedobással rángatózott. 

Váratlanul kinyitotta a száját, és hosszú idő után kimondta az első szavait.

- Engedjenek! Hagyjanak békén!

Kétségbeesetten és megállás nélkül kiabált. A tudósok egymásra néztek és suttogtak. Az egyik mondott valami érthetetlen szót, mire a többi lassan bólintott. Néhányuk, akik megkedvelték Jesst, a fejüket rázták. De eldöntetett.

A legerősebbek lefogták, és hurcolni kezdték valamerre. A fiú tovább kapálózott, és hihetetlen kitartással kiabált tovább.

- Engedjenek el! El akarok menni…

Nemsokára megszűnt a hangja a folyosóról, de egy zárt ajtó mögül, ahova bevitték, tovább hallatszódott, bár tompábban.

Valaki végigsimított Jess vállán, karján, arcán, haján, végül tarkóján megállt a keze. Végtelenül gyengéd volt.

- Nyugodj meg, Jess… -suttogta. A fiú már csak csendesen sírt. Még érzett valamit a karjában, enyhe szúrást, aztán már azt sem.

Pár perccel később valaki kivitte a karjában Jess erőtlen, ernyedt testét. A fiú nem lélegzett.

Elaltatták… 

Lelkek

Elkezdtem egy újabb, reményeim szerint hosszabb történetet. Íme az első fejezet. Ha szeretnétek, hogy folytassam, közkívánatra felrakom a többit is, de jelenleg csak két fejezet van.


1. fejezet

A nevem Ginevra Spirit. Tizennyolc éves múltam nem sokkal. A két bátyámmal, a húgommal és a nevelőszüleimmel éltem együtt. A nevelőszüleim, Greta és Alex Dragonfly életvidám, emberszerető emberek. Voltak. Egészen addig a napig.
Egy téli éjszakán kezdődött az egész. Már napok óta ködfátyol lengett a város fölött és rettentően hideg volt. A tejfehér jelenségtől alig látszottak a vasszürke felhők, ezért is lepődött meg mindenki,
amikor az időjárás-jelentés havat ígért.
Kisebb bátyámmal, Deannel mentünk be a városba élelmiszerért, mert nagyobb bátyánk és húgunk lebetegedett, Greta és Alex pedig rájuk vigyázott.
A hosszú út még fárasztóbbnak tetszett, mert mindketten mélyen hallgattunk. Végül Dean vetett véget a feszült csendnek.
  - Ginevra, ne vigyem azt a szatyrot?
  - Hogy? – rezzentem össze ijedten. Teljesen máshol jártak gondolataim: egy dézsányi forró víz, némi meleg étel és egy biztonságos szoba körül. Dean elnézően mosolygott és megismételte a kérdést. Felmértem helyzetünket és megráztam a fejem. 
  - Nem, ez már a Crown utca, pár perc, és otthon leszünk… a csudába! – kiáltottam fel hirtelen, mert a barna zacskó, amiben a krumpli volt, elszakadt, és a burgonyaszemek kigurultak az aszfaltra. Már épp letettem volna a többi szatyrot, amikor Dean megrázta a fejét és ő vált meg terheitől. 
  - Hagyd csak, majd én.
Gyorsan körülnézett, és mivel nem látott semmit, gyűjteni kezdte a krumplit. Alig volt már pár szem, amikor autódudálásra lettem figyelmes.
  - Dean, vigyázz! – sikoltottam és azonnal cselekedtem. Leraktam a cuccot és sáljánál fogva, krumplistól visszarángattam. Már rég a járdán volt, amikor felfogta, hogy mi történt, és iszonyatosan remegni kezdett, ami magával sodort engem is. 
Mikor nagyjából összeszedtük magunkat és a holminkat, valahogy hazatámogattuk egymást. Mikor megszabadítottuk magunkat a ruháktól és a terhektől, a nappaliba léptünk. A család többi tagja ott tévézett. néha a bátyám vagy a húgom el-elköhintette magát. Greta ránk pillantott és szemei kikerekedtek. Testvéreink tudták, hogy ilyenkor az esetek többségében nem lehet vele beszélni, ezért szép nyugodtan kisétáltak a szobából, Dean pedig követte őket. Már én is indultam volna, mikor Greta megrázta a fejét.
  - Nem, Ginevra, te itt maradsz.
Az ajtó halk kattanással csukódott be, így már csak Alex, Greta, és én maradtunk a szobában.
A nő felállt és miután nagy levegőt vett, megszólalt.
  - Mindketten sápadtak voltatok, amikor hazaértetek, közben a hajatok izzadt volt. Mi történt? – intézte hozzám szavait. Hangja csendes volt, de épp ez tette vészjóslóvá. 
Várakozóan nézett rám, így nem tehettem mást: válaszoltam.
-Már a Crown utcán jártunk, amikor a krumpliszsák elszakadt, és a burgonya elgurult az úttestre. Nem jött semmi éppen, ezért elindultam, hogy összeszedjem őket, de Dean elvállalta. Hirtelen felbukkant egy autó és majdnem…
  - Értem. Tehát majdnem elütötte – szakított félbe Greta, majd tovább beszélt. 
  - Legelőször a nagynénéd. Rá egy évvel apád, végül tavaly a szerencsétlen anyád. Most pedig majdnem Dean. Takarodj… takarodj ebből a házból, te átkozott holló! – sikoltotta.
Az elevenembe talált. Arra a pár hónapra, amíg egy árvaházban voltam, nap nem múlt el anélkül, hogy a külsőmet gúnyolják. Születésem óta mindig is fekete, rövid, tépett hajam volt. A szemem sárgán ragyogott, így az összkép teljesen olyan volt, mint egy hollóé, mint egy baljós madáré.
Lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem a düh könnyeit. Egyszerűen nem tudtam mit csinálni.
Hagytam, hogy a két csepp leguruljon arcomon, majd Alexre néztem. Nevelőapám tüntetően elfordult. Összeszorítottam ajkaimat és ökleimet, hogy ne robbanjak ki. Visszatartott lélegzettel léptem ki a szobából, és szinte azonnal testvéreimbe ütköztem. Arcuk elárulta, hogy mindent hallottak. Lina, a tizenhat éves húgom megragadta karomat és komolyan nézett rám.
  - Nem kell elmenned, Ginevra. Nem te tehetsz róla, hogy apa, anya és Anne… - kezdett beszélni, de megráztam a fejem.
  - Ez nem így megy, Lina. Amikor az árvaházban voltam, senki sem beszélt velem közvetlenül. Vagy ha igen, akkor is csak azért, hogy bosszantsanak. Pár hónap volt csupán, mégis… éveknek tűnt. Mennem kell, Lina. Alex és Greta már nem látnak szívesen.
Idősebb bátyám lépett felém. Hangja rekedt volt a sok köhögéstől.
  - Akkor legalább Karácsonyig maradj. Négy nap van hátra addig, és talán Alexék is jobb belátásra térnek majd.
  - Nem, Will. Láttam, hogy nézett rám Greta. Ezen talán már az idő sem segít… - sóhajtottam, de lassan el is mosolyodtam.
  - Rendben, maradok. De az ünnep után azonnal elmegyek. Addig jobbára egész nap a szobámban leszek.
Testvéreim megörültek és nevetve öleltek meg. Hagytam magam egy kicsit, majd a szobám felé vettem az irányt. Mire odaértem, teljesen lenyugodtam, szívem egyenletesen lüktetett.
Bezárkóztam, és azonnal bekapcsoltam a gépet. Közben azon tűnődtem, hogy mi lesz ezután. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez lesz az utolsó karácsonyom.
Sárgán villogott a gép Tálcája: valaki írt. Hirtelen belém hasított a felismerés: búcsúznom kell, legalábbis egyenlőre. A pakolást elég holnap elkezdenem, vagy pont azzal kéne kezdenem? Így tépelődtem egy ideig, aztán végül arra jutottam: búcsúzás közben fogok pakolni.
Eljött a Karácsony estje. Kisétáltam a szobámból egyenesen a nappaliba, ahol kisebb halom ajándék volt. Hozzátettem azokat, amiket én csináltam, vagy vettem másoknak.
Leültem az egyik fotelbe és vártam a többieket. Hamarosan Dean, Lina és Will is megérkezett, kezükben néhány csomaggal. A karácsonyfa alatt lévő ajándékok száma ezekkel pedig nőtt, növekedett.
Végül a két családfő is megérkezett. Nem néztek rám, miközben beszéltek.
  - Remélem, mindenki ráírta a csomagolásra, hogy ki adja kinek – kezdte Alex halvány mosollyal. Greta közbevágott.
  - Ha mindenki végzett a kicsomagolással, vályúhoz! Ginevra, te…
  - Én… én a szobámban fogok enni- hazudtam egy kis habozás után. Nem szerettem volna már itt étkezni. Mindenesetre Greta biccentett.
  - Oké. Hát akkor lássunk is hozzá. 
Mindenki a fához özönlött, beleértve engem is. Megláttam valamit, amin az én nevem szerepelt, ezért gyorsan elvettem és leültem. Úgy tettem, mintha a nyitásán fáradoznék, de a valóságban gondolkodtam, hogy hogyan fogok elmenni.
  - Ginevra… Ginevra! Ez nagyon szép, köszönöm! – hallottam testvéreim hangját. Felnéztem. Dean, William és Lina sugárzó mosollyal néztek rám, a tőlem kapott dolgokkal a kezükben. Rájuk nevettem, bár kicsit meghatódtam.
  - Köszi, srácok… örülök, hogy tetszik. 
Mosolyogva tértek vissza az ajándékokhoz, aztán mivel az összes elfogyott, enni kezdtek. Egy tálcára pakoltam mindenfélét, ami az asztalnál volt, és bevittem a szobámba. Másik kezemben az ajándékot tartottam. Mikor hallottam, hogy szól a tévé, visszasurrantam a még fa alatt lévő ajándékokért, aztán vissza a szobámba.
Körülnéztem. Szokatlanul nagy tisztaság és rend uralkodott, hiszen a magamra rótt szobafogság miatt rettentően unatkoztam. Teljes portalanítást végeztem, és ezen a délutánon tiszta ágyneműt húztam. Lepakoltam a tálcáról az ételeket és ügyesen elcsomagoltam őket, hogy ne zsírozzanak, illetve kenjenek össze semmit. Az ajándékokat elraktam a hátizsákomba, rájuk pedig a gondosan csomagolt ennivalók kerültek. Az órára néztem: fél tíz múlt. Ezután tekintetem a számítógépre siklott. Igen… elbúcsúztam már azoktól, akikkel már nem akarok beszélni indulás előtt. Már csak egyvalaki maradt, akitől soha nem szeretnék elválni.
Bianca. Bármerre jártam, soha nem találtam nála jobb embert. Azt kívántam, bárcsak nem kéne elmennem, csak miatta. Soha nem tett gúnyos megjegyzést a külsőmre. Sőt mi több: elfogadtatta és megszerettette velem a külsőmet, és vele egész magamat.
Bal mutatóujjam utolsó ujjperce rásiklott a bekapcsoló gombra, és finoman lenyomta azt. Egykedvűen hallgattam a halk zúgást, míg az ismerős hangot meg nem hallottam. Megnéztem, ki írt nekem, pedig abban a pillanatban már be is ugrott. Jól sejtettem. Régi ismerősöm, Madam volt az. Őt eddig nem tudtam elérni, tehát elbúcsúzni se tudtam tőle.
- Rosa elmondta, hogy mi történt. Tényleg ezt akarod tenni? – írta, s én, a hosszas, több tucat ugyanolyan magyarázattól kicsit fásultan válaszoltam. 
  - Igen, Madam. Nem tudok egyenlőre más megoldást, de ha tudok, valahogy értesítelek. Most kérlek, fejezzük be. 
Írt egy „Rendben”-t, elköszöntünk egymástól, én pedig bezártam az ablakot, közben elgondolkodtam.
Madam igazi neve Martina volt. A Madam név akkor ragadt rá, amikor egy bálban hihetetlenül szép ruhába öltözött, pedig akkor még csak tizenöt-tizenhat évesek voltunk. A lányok közt ő volt a legmagasabb, így hát nem kellett volna csodálkoznunk, amikor egy húsz éves fiatalember így kérte fel táncolni:
  - Madam, az ön kisugárzása oly’ elragadó. Bátorkodhatom felkérni egy keringőre?
Nem kellett volna csodálkoznunk, de mégis megtettük. Mindenesetre örökre rajta maradt ez a név.
Jót mosolyogtam az emléken, és írtam Biancának. Ő tudta meg legelőször, mi a helyzet, mégsem akartam anélkül távozni, hogy tőle rendesen el ne búcsúzzak.
A válasza nem váratott magára sokáig.
  - Ginevra, tudom, hogy már késő, de nem maradhatnál ott még egy kicsit? Ez az utolsó évünk, és te mindig is azért tanultál, hogy sikeres ügyvéd légy. Egy ilyen egyszerű eset miatt hagynád ott a sulit? Ne hagyd, hogy összetörjék az álmaidat!
Szeretettel futtattam végig szemeimet a jól ismert betűtípuson. Végül magam elé ragadtam a klaviatúrát és gyorsan gépelni kezdtem.
  - Mindig is ügyvéd szerettem volna lenni, ez igaz. De… de nem csak ez az álmom, hanem az is, hogy neked, meg a többieknek ne essen bajotok. A szüleimet már elvesztettem, majdnem Deant is… és nem szeretném, hogy bárki bajba kerüljön miattam.
  - Ugyan, ha miattad lenne, akkor biztos szembetűnne! Dean esete a krumplival merő véletlen! – jött nem sokkal később a válasz. A szavakból méltatlankodás sugárzott. Halványan elmosolyodtam, de nem felhőtlenül boldogan.
  - Az lehet, de a szüleim halála nem. Magamat okolom, mert tudom jól, hogy a hibás én vagyok - írtam. 
  Hosszú szünet állt be. Hogy emésztette-e, vagy mérgelődött azon, amit írtam, nem tudom. Jó fél óra elteltével láttam, hogy újra ír.
  - Ezek szerint nem lehet lebeszélni, aminek nem örülök. Azt mondtad, éjfélkor indulsz, nem? Találkozzunk… mondjuk egykor, a Thorn utcán. 
Nem értettem, miért pont ott, de rábólintottam, és az órára néztem. Ekkor elhűltem, mert fél tizenkettőt mutatott. Elköszöntem Biancától és kikapcsoltam, majd áramtalanítottam a gépet.

Tenger a szárazföldön

Ez a várva-várt nap is elérkezett végre: a szokásos évi, a tavaly óta bevezetett hagyomány: mozizás Kazuval, illetve Kaito-samával. 
Már nyolckor talpon voltam, és nyugodtan készülődtem, mert előző nap a legtöbb dolgot bepakoltam, amit szükségesnek véltem. Persze aztán reggeli után szokásomhoz híven az utolsó pillanatokban is készülődtem, például képeket csináltam a kutyáról, vagy pedig kicseréltem az elemet a fényképezőmben. A tervezett induláshoz képest öt perccel később indultam el, ami részben megnyugtató volt, hogy biztos nem fogok elkésni, másrészt pedig feleslegesnek bizonyult fél 11 körül felszállnom a buszra, mert fél 12-kor már ott ültem és írogattam a vízesés mellett. Néha-néha felnéztem, hátha jön valaki. De tudtam, hogy ez hiú ábránd, ezért jobbára folytattam az írást. 
Végre megjött Kaito-sama, és beszélgetni kezdtünk. Megmutattam neki a képeket, és hamarosan jött Kazumi is. Felsétáltunk a tetőre és letelepedtünk egy jó kis részre, ahol magazint olvasgattunk, és beszélgettünk mindenféléről, valamint megmutattam Kazunak a rajzaimat. Ezután előkerült egy kézirat, amit még ígértem... vagy nem ígértem? Mindegy, a lényeg hogy előkerült. Szembesültem azzal, hogy néhol olvashatatlan az írásom, mert hát ugye nem mindegy, hogy hét bátyja vagy két bátyja van valakinek. Próbálok olvashatóbban írni ezek után. 
Miután átvettük a jegyeinket, és beültünk a filmre, már majdnem reklám ment.  A film, a Karib-tenger kalózai 4. része nagyon jó volt. Az egyik felét végigbeszélgettük, a másikban nevetgéltünk, a harmadikban pedig a filmre is figyeltünk. Legalábbis a megfigyeléseim alapján, mert lekötött az, hogy idén a változatosság kedvéért megegyem a popcornomat a film végére. És ez csodák csodájára, sikerült is. Mivel alig voltunk a teremben, körülbelül 15-en, nyugodtan válogathattunk a helyek között, de ennek ellenére egész hamar letelepedtünk. Kicsit érdekes volt számomra, hogy a hely szinte kongott az ürességtől. 
A filmben hallottunk olyan aranyköpéseket, meg részleteket, amiket soha nem fogunk elfelejteni, például a matrózok énekét. Az nagyon nagy volt. Valamint felmerült néhány, szintén felejthetetlen kérdés bennünk. Lássunk néhány példát.

0. A legjobb Kalóz a sütire megy? Igen, a sütire.
1. A Pap akkor halhatatlan végül is? Mindenfélét csináltak vele, és mindent túlélt.
2. Talán soha nem fogjuk megtudni, mi történt vele, amikor a várva-várt jelenet után védence lehúzta magával a víz alá...
3. Hogy nő lába egy szirénnek szárazföldön?
4. És honnan van szemfoguk?
5. Hogy lehet egy férfinek ilyen szép hangja? Mély és szhexy... 
6. Hogy került a Fekete Gyöngy egy üvegbe? És ami még fontosabb: hogy veszik ki onnan?
Meg még sorolhatnám. De a stáblistánál a buborékok is megfogtak.
  
Miután vége lett, megvitattuk hogy ki hogyan megy haza. Végül is az jött ki végeredményképp, hogy Kaito-samáék elvisznek minket egy darabig. Volt egy kis idő, ezért besétáltunk a parkolóhelyre és leültünk a lépcsőre, ahol beszélgettünk, de én inkább nevettem, mint beszéltem, és Rubik kockáztam. Hamarosan átsétáltunk az épület másik oldalára, mert ott állt az autó. Kazumi hamarabb kiszállt, mint én. Körülbelül háromnegyed-egy óra múlva otthon voltam, és bár teljesen kimerült, de boldog voltam, tele jó élményekkel.


Tudom már, mit felejtettem el: fényképeket csinálni. 


Szép jó estét mindenkinek ^^ 

Hallgatás az esőben

Ezt a kis történetet egy zene ihlette. A hangulata megfogott, és megalkottam egy olyan részletet, ami alatt játszódhatna. 



- Hol vagy? -suttogtam. Minden olyan sötét volt... a házak, az aszfalt és a csöpögő eső között teljesen egyedül voltam. Egyedül...
A végtelen sötétségben megéreztem valamit. Odafordítottam a fejem és megláttam a kezét.
Halványan mosolygott.
- Itt vagyok. 
Lassan, erőtlenül melléhúzódtam. Légzésünk nyoma látható volt a hidegben. Hosszú ideig csak hallgattunk, végül megszólalt, bár olyan halkan, hogy csak én hallhattam meg.
- Hideg van. Nagyon hideg. És fáj, annyira fáj...
- Tudom. Nekem is -lihegtem gyengén. A lelkünk egy volt, így jobban átéreztük egymás fájdalmát.
Kis idő múltán újfent megszólalt, bár hangja mintha nyomatékosabbá, erőteljesebbé vált volna.
- Ugye, mindig velem maradsz? Nem hagysz el soha?
Gyengéden rámosolyogtam.
- Amíg tudok, veled leszek.
- Akkor jó... -nyugodott meg. Hangja elbicsaklott, szinte már csak lehelni tudott. Ahogy én is...
Hirtelen furcsa melegség töltött el. Már nem érdekelt se a hideg, se a fájdalom, se az eső, ami egyre hűtötte testünket. Csak az számított, hogy ő itt van...
Befészkeltem fejemet a válla és a nyaka közé, ő pedig átkarolt. Olyan megnyugtató volt, de tudtam, ha valamelyikünk becsukja a szemét, nincs visszaút. 
Egymásra néztünk. De jó így, a szeretett férfi karjai közt...
Rámosolyogtam, mert nagyon boldog voltam. 
- Kislány, ugye nem alszol el? -kérdezte, de nem válaszoltam. Miközben kerestem a kezét, láttam, ahogy mozog az ajka. De nem hallottam. 
Lassan, boldog mosollyal kezdtek lezárulni szemeim. Mintha az eső is elállt volna, csak őt éreztem: az illatát, keze szorítását a vállamon, halk szívverését. 
Olyan jó volt így...
Szemem lecsukódott teljesen, légzésem pedig megszűnt. Suttogtam még egy utolsó szót, amit csak neki szántam. Ezután fejem kitisztult, majd köd ereszkedett rá. Gondolataim megszűntek létezni.
Sötétség borította be az agyamat, nem láttam semmit. De nem is akartam már... testem békésen szunnyadt, szunnyadt örökké...

Vilypusztai hírek

"Kecske van a háztetőn!"


És nem viccelek. A saját két szememmel láttam, de erről majd később.
Frissen jöttem meg a négynapos unokatestvér-találkozóról, ami immár harmadik alkalommal Vilypusztán volt megtartva. Minden nap tartogatott valami meglepetést, de inkább kezdem a legelejéről.
Az első napon háromnegyed ötkor ébredtem. Félálomban kitámolyogtam a konyhába, és hamarosan el is készültem. A tervezett hat órai induláshoz hozzáadtunk még egy kicsit, ezért végül is fél hét körül indultunk el. A hosszas és fárasztó út kezdete előtt még felvettük bátyámat is.
Útközben hiányoltam a drága jó SN-t is. De komolyan. Felfrissítettem magamban a kedvenc részeimet, ettől talán jobb lett az út. 
Mikor odaértünk, hosszas beszélgetés vette kezdetét, aminek a vége felé meggyet is ettünk. Hogy elüssem az időt, guggolóülésbe helyeztem magam a földön és úgy szemezgettem. Ennek hatására úgy éreztem magam, mint egy zseni nyomozó. Volt még süti is, ami csak fokozta a hatást. A beszélgetés végeztével elmentünk bevásárolni, ahol is találkoztam sok szép káposztával. Jól sejted, Kazu drágám, ahol káposzta van, ott kell lennie kecskének  is, de ne kalandozzunk el annyira...
Vásárlás után aki ott volt, csobbant egyet a medencében. Kellett is, mert akkor már nagyon meleg volt. Valaki hozott fényképezőgépet, és megbízott vele, hogy készítsek képeket, mivel nem fürödtem. Néhány sikertelen próbálkozás után sikeresen elkattintottam jó pár fotót, ami megörökíti a fiatalság érdekesebbnél érdekesebb ugrásait. Ezek után következett az ebéd, amit alapos hasfájás követett. Pár percnyi szieszta után azonban teljesen jól éreztem magam, és csatlakoztam a többiekhez, hogy megnézzem bátyám távirányítós repülőgép-bemutatóját. Minden rendben ment, csak a leszállásnál volt egy kis baki, amit azonban hamar lehetett orvosolni.
Ezt unokatestvérem kutyás frizbi bemutatója követte. Mindenki csak ámult, hogy milyen fürge és ügyes a kutyája. Ez annyira inspirálta a népet, legfőképp a fiatalságot, hogy kis idő elteltével alakítottunk két csapatot, és frizbizni kezdtünk végkimerülésig. A legtöbben csobbantak utána, ami nem is csoda, hiszen alaposan kimelegedtünk.
Egy kis kártyázás után kisétáltunk a kertbe, és részemről elgyönyörködtem a teliholdban, ami előtt halvány ködfátyol lebegett. A képet az is díszítette, hogy szinte azonnal megláttam egy elsuhanó denevért. 
El is érkeztünk a második naphoz. A félálomban elköltött reggeli után felkerekedtünk, hogy egy aránylag közeli városba, Kassára menjünk, de az odajutás nagyon kalandos volt. Egyszer-kétszer eltévedtünk, és nem találtuk a parkolóhelyet. Tehát jótanács mindenkinek: Ne feltétlenül hallgassatok a GPS-re!
Mikor végre megtaláltuk az idegenvezetőt, jó sok információt tudhattunk meg a város szebb és régebb látványosságairól, körülbelül két órán keresztül sétáltunk. 
Mivel két óra után a társaság kimerült, elhatároztuk, hogy eszünk egy fagyit. Ez meg is volt minden gond nélkül, de megláttam valakit fehér, göndör hajjal (talán paróka volt) fehér púderrel az arcán, vörös kabátban, meg ha jól emlékszem, fehér kesztyűvel. Igen... a legmelegebb órákban. Tehát a lényeg az, hogy olyan volt, mint egy arisztokrata számomra. Ráadásul, amikor nem mozdult, olyan volt, mint egy szobor. De az elhaladóakat, illetve akik be-és kiléptek a fagyizóból, meghajlással köszöntötte. Úgy lefényképeztem volna...
 A fagyi nem verte el a tömeg éhségét, ezért felkerekedtünk, hogy keressünk egy éttermet. De nem is akármilyet. A célpontnak az volt a lényege, hogy szinte mindegy, mit főznek, csak sztrapacska legyen. Na, hát ilyet csak a harmadik próbálkozásra találtunk, így beözönlöttünk kábé huszonöten, és rendeltünk. Nem mindenki kért sztrapacskát: a másik fele, azt hiszem, többségében húst kért krumplival. A kólás-tonikos üvegeken lévő kóddal telefont lehetett nyerni, ezért mindegyikünk leszedte a matricát. Hogy azóta mi lett, máig titok számomra.  
Ebéd után visszamentünk a szállásra, fürödtünk egy jót, utána pedig frizbiztünk, de nem olyan intenzitással, mint előző nap, de valaki felfedezte, hogy a közeli romos ház tetején kecskék sétálgatnak. Volt egy szép fekete is. 
Mikor beletörődtünk, hogy túl fáradtak vagyunk már a frizbihez, beözönlöttünk az ebédlőbe és leültünk kártyázni. A hangulaton pedig jókorát dobott az üveg Kalinka vodka, egy kék, finom illatú alkoholos lötty és a narancslé keverésével készült koktél. Persze, nem üvegszámra volt az ivászat, hanem poharakban keverték. Később csatlakozott ehhez néhány korty pálinka is, meg talán sör... Tehát elég az hozzá, hogy a hangulat nagyon jó volt. Mindenki össze-vissza dőlt a végére már a nevetéstől. 
Harmadik nap. A társaság nagy része elment bányászni opált. Én a szálláson maradtam, mert rossz a lábam, és helyette segédkeztem az ebédben. Az túlzás, hogy meglátszott volna a végeredményben, de legalább a terítésben talán igen. 
Ebéd közben egyik rokonom megfogta a kését, és bejelentette, hogy az Voldemort nagyúr varázspálcája. Hát, volt benne valami... a markolata mindenesetre olyannak hatott, meg úgy maga az összkép is. 
Mivel nem mindenki érkezett meg egyszerre, a fiatalokkal elsétáltunk a teniszpályára, ahol hárman játszottak, a többiek pedig nézték. A játéknak végül a labda vetett véget: szétesett. Mikor a kezembe került, nézegettem, és egy hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy a teniszlabda valójában egy zöld Pacman. És igen... el is játszottam. Útközben a konyha felé mondták, hogy majd dedikáljuk, ezért felszaladtam filcért, és ott helyben aláírtuk. A mellékelt képen látható.
Úszkáltunk is egy kicsit, és a medencében elhangzott néhány aranyköpés. Akit érdekel, annak majd elmondom. 
Mivel a többiek csak későn érkeztek meg, későn ettek, ezért szürkületkor kezdtünk el frizbizni. Kezdett hideg lenni, de a vörös hold a fenyők mögött kárpótolt érte. Na jó, nem vérvörös, hanem inkább narancsszín árnyalatban pompázott. 
A hideg és a fáradtság bekergetett minket az étkezőbe, hogy kártyázzunk. Akkorra már tétekre játszottunk, aminek az alapját aznap délelőtt találták ki. Ha kérdezitek, majd elmondom ezt is. Mikor meguntuk a kártyát, elkezdtük a tapsolós játékot, aminek az a lényege, hogy körbeállunk, és a jobb kéz van alul, bal kéz fölül (vagy fordítva...?) és ütögetjük az asztalt, ahogy vannak a kezek sorrendben. Dupla ütés esetén a kör megfordul. 
Na. Miután ezt is meguntuk, bevonultunk a konyha elé, és továbbfejlesztettük. Ugyanaz a játék, csak lábbal! Ugye, milyen egyedi? A nevetés nem is maradt el. De ez az öröm sem tartott sokáig, mert következett...
A negyedik nap. Igen, igen... a hazautazás. Mindenki a feje tetején állt, aztán amikor megkérdeztem, hogy mikor indulunk, a válasz az volt, hogy fél 12 körül. Ebben kezdtem kételkedni, amikor abban az időpontban kezdtek pancsolni... egy utolsót. Végül is sok halasztás után 12:25-kor indultunk el. A hazaút talán még fárasztóbb volt a meleg, meg az enyhe kialvatlanság miatt is. Útközben egyszer-kétszer le is álltunk, ami még hosszabbított rajta. És végül... 17:25-kor gurultunk be a kapun. Ugye figyelitek? Kerek öt óráig kocsikáztunk. 
Körülbelül ennyi volt az élménybeszámoló, de vannak még jó részek, amiket inkább nem közölnék. 
Ja, és ha néztétek volna az elmúlt négy napban a blogot, és találtatok volna egy-két üres bejegyzést, azért elnézést kérek. Sikertelen próbálkozás a telefonon. 
További jó nyaralást!

Társalgás Gazda és Szobalány között

Csendes este volt. Mindenki, aki élt és mozgott, a pihenéssel foglalkozott. Egyedül egy fiatal lány nem tett így. A csészéket mosta el éppen, és mikor visszament a szobájába, felnézett a rácsos ablakra. Azon tűnődött, hogy már kilát, nem úgy mint néhány évvel ezelőtt. 
Ahogy ott álldogált, egy hang szólalt meg, egyenesen maga mellől.
-Látom, ezt a szokásodat még nem hagytad abba. Készen vagy?
A lány összerezzent.
-Gazdám... nem hallottam, mikor jött be. Régen itt van?
A férfi megrázta a fejét. 
-Nem. Viszont mindig, ahogy itt állsz, olyan, mintha gondolkodnál valamin. 
A lány egy pillanatra lesütötte a szemét. 
-Így is van... mert nem tudom, mi van odakint. Létezik ezen a helyen kívül bármi?
-Tudnod kell, hogy a falakon túl nincs semmi. Semmi... csak üres, végtelen sivatag, aminek nem lehet látni a végét.-magyarázott komolyan a férfi. A lány bólintott.
-Értem... és van odakint eső? Mert csak annyi rémlik, hogy kiskoromban néha beborult az ég.
A férfi megrázta a fejét.
-Nem. Odakint sosincs vihar. Legalábbis olyan nem, amire te gondolsz. Az itteni semmit csak egy homokvihar tudja leváltani. Más nem.
Csend borult a szobára. Úgy álltak ketten egymás mellett, mint gyerek az apjával, ám mindketten tudták, hogy ez a viszony sosem következik be. A lány cseléd volt, a férfi a gazdája. 
-És... van még valami ezen a világon kívül? - törte meg a némaságot végül a lány.
A férfi ránézett, és lassan megrázta a fejét.
-Azon kívül, ahonnan jöttél, még egy dimenzió ismert, de mindkettőnek a számára szinte teljesen elérhetetlenek vagyunk. Alig fordul meg néhány idegen itt. 
-Akkor én is idegennek számítok, nem? -érkezett az új kérdés a férfi számára, aki nem is válaszolt rá későn.
-Te a cseléd vagy. Kiskorod óta itt nevelünk, szerintem emlékszel is. De most már elég a beszédből. Tedd a dolgod. Gyűlésre mindenkinek kell egy zöld tea.
A lány bólintott.
-Igenis, Gazdám...
Egymás után hagyták el a szobát. Ahogy az ajtó becsukódott, a holdfény elárasztotta a termet.



-Mit akarsz? - nézett mereven a férfi a belépő lányra, aki kicsit feldúltnak tűnt. 
-A Hold elhagyta a legmagasabb pozícióját, mindjárt pirkad. Hogyhogy nem töltöd fel az energiáidat a következő napra? 
-Gazdám... -kezdte kicsit tétován a lány- Gazdám, mit tegyek, ha az azelőtti éjszakáról álmodtam, amikor megtalált?
A férfi nagyot sóhajtott.
-Ilyenekért ne hozzám fordulj. Én sosem álmodom. Nem álmodtam, és úgy hiszem, sosem fogok álmodni. Most menj... pihenj holnapig.
A lány, aki az ajtóban állt, bólintott, és csendesen kilépett rajta, alig csapván zajt.
A fekete hajú férfi tűnődve nézett utána. 
-Porcelánok nélkül kezd olyan csendes lenni, mint én. 



Már késő éjszaka volt, mikor a fekete hajú férfi belépett a szobába. A Hold az ágyon fekvő, kis alak testét terítette be ezüstös fényével. 
Megállt az ágy mellett, lenézett a lányra és csak úgy, magának megjegyezte:
-Kideríthetném, hogy milyen, és mekkora erő van benned, de ha kiderülne, akkor biztos, hogy én húznám a rövidebbet. Egyenlőre várok, várok türelemmel. Ha eljön az ideje, úgyis meglátom. 
Még egy utolsó pillantást vetett az alvó lányra, majd szokásához híven mint az árnyék, kilépett. De mielőtt távol érhetett volna, a lány utánaszólt.
-Gazdám...
A férfi hátrafordult, és felvonta szemöldökét. Zsebre tett kézzel megvárta, hogy odaérjen, és mikor már csak egy lépés választotta el őket, a lány megszólalt.
-Gazdám, a holnapi gyűlésre minden készen áll. A zöldtea...
-Most nem azért jöttem - vágott közbe a férfi. A lány értetlen arcát látva magyarázni kezdett.
-Holnap küldetésre megyek. Te itt maradsz, és megvársz. Megértetted? 
-Értem, Gazdám, de...
-Hallgass.Az a dolgod, hogy engedelmeskedj a többieknek, amíg nem vagyok itt.-vágott közbe a férfi. A lány lehajtotta a fejét, és hosszú hallgatást követően bólintott.
-Rendben, Gazdám. 
-Jó. Most már aludni mész.-köszönt el szokásos stílusával a férfi, és kilépett az ajtón.  

Nyár

Legyetek üdvözölve.
Remélem, jól fog telni mindenkinek ez a nagyobb szünet, ami előtt állunk. Kívánok mindenkinek kellemes nyaralást. Hallgassatok zenét, ússzatok sokat, vagy amihez kedvetek van.
A történet egy kis ideig szünetelni fog, de kárpótlásul addig is felraktam a dalát. Remélem, elnyeri tetszéseteket. További szép napokat, az éppen ebédelőknek/reggelizőknek/vacsorázóknak pedig jóétvágyat kívánok. 

Fagyi és fogászat

Napsütéses jónapot kívánok mindenkinek e szép, tavaszi napon. A nap süt, itt a tavasz, és kabát nélkül egy helyben állni nagyon dermesztő érzés. xD
Ez az a nap, amikor el lehet mondani rólam, hogy megvolt a legelső, komolyabb fogászati élményem. Ma reggel szép kényelmesen felkeltem, reggeliztem, aztán rájöttem, hogy indulni kéne, ezért sietni kezdtem. Nagy mázlimra elértem a buszt, így nem késtem el. Miközben utaztam, és élveztem a fényt, néztem ki a fejemből, és alig eszméltem fel, de már meg is érkeztem a végállomásra. Átsétáltam a villamoshoz, és azon agyaltam, hogy oda fogok-e érni időben. Leszámítva egy kisebb eltévedést, egész jól odaértem, és pont időben. 
Bementem, és leültem a székre, ahogy szokott lenni. De aztán jött néhány németül beszélő bácsi. Kár, hogy ebből a nyelvből nem értettem semmit. 
A fogmintánál majdnem megfulladtam, mert alig tudtam orron át lélegezni. Lassan végeztem, és elindultam hazafelé, de még beugrottam a csarnokba, ahol előkerült egy olyan dolog, amiről még álmodni sem mertem: savanyúkáposztás fagyi. Ez annyiból áll, hogy egy papírt felgöngyölnek tölcsér alakzatba, és beleraknak egy kis káposztát. Amikor felmentem a mozgólépcsőn, elkezdtem enni. Pontosabban harapdáltam, és úgy keltem át a városon, csak az a kár, hogy a harmadik villamosmegállóra elfogyott. 
További jó időtöltést kívánok, és meg ne fagyjatok! xD ^^

Hideg

Szép jó napot kívánok mindenkinek.
Remélem, sikerült mindenkinek ez a hét, legalábbis jobban, mint nekem. Igazából nem is történt semmi, de valami túlérzékeny állapotba kerülhettem, nem tudom, miért. De annyi elég hozzá, hogy ürességet éreztem a lelkemben. Talán az álmaim, vagy a könyv miatt van, amit szerdán olvastam. Vagy egyszerűen az időjárás teszi, nem tudom. Nem volt a legjobb, de szerencsére már ma reggel elmúlt ez az érzés, ez az üresség. A mai napom nagyon jó volt. ^^
Már csak egy dolog nem hagy nyugodni: tavasz van, de nagyon hideg. Fázom, bár a radiátor mellett ülök.
Kicsi bejegyzés lett, elnézéseteket kérem. További kellemes napot! ^^ 

Nosztalgia

Szeretettel köszöntök mindenkit eme szép, tavaszi napon!
Van egy olyan érzésem, ami már régóta nem hagy nyugodni, hogy nem vagyok normális. xD De tényleg nem. Az elmúlt időben egész idáig, sőt, még ezután is a nosztalgiának szenteltük az életünket Kuzuval. (akinek teljes szívből hálás vagyok, hogy segített e blog létrehozásában ^^) 
Témánk a nem annyira távoli, de nem is közeli múlt ecsetelése, egészen pontosan az októberi MondoCon, valamint az augusztusi mozizás Kuzuval és Kaito-samával. 
Az egyik legjobb filmet néztük meg, amit moziban láttam. Megjegyezném, nem voltam túl sokszor moziban, ez az első eset, amikor a barátaimmal ültem be egy filmhez. 
Tehát, először is felrémlett (e évben már sokadszorra) ennek az élménynek a kezdete, ugyanis Kaito-sama többször is fel lett hívva Kuzu által, hogy hol van. Addig mi Kuzuval szórakoztunk egy általam vitt játékkal, aki most sajnos gyengélkedik. T_T
Lényeg a lényeg, mikor Kaito-sama is megérkezett, és a jegyeket is sikeresen megvetük, sétálgattunk a West End tetején. A film előtt megvettük a popcornt és az üdítőt, és bár kis méretű kukoricát kértem, még a film véget érése után is azon nyammogtam. Még sétálgattunk egy kicsit, majd szétszóródtunk és mindenki ment a maga útjára.
Nem sokkal később, pontosabban október másodikán vettem részt életem első AnimeConján. Nagyon izgultam, hogy odaérek-e időben, és mivel aznap nem láttam teljesen, egy kicsit nehézkes volt megtalálni Kuzuékat, miután leszálltam a metróról. Mikor összegyűlt a kis csapat, elindultunk a buszmegállóba, és néztük: mikor jön a busz? Közben kezdett örömrohamom lenni. xD
Megérkezett jó sokára a busz, felszálltunk rá, és mikor odaértünk, villámsebesen leszáguldottunk róla, és mentünk sorba állni. Már ekkor is rohangáltunk összevissza, és készenlétben voltam a merülő fényképezőmmel. 
Amikor bejutottunk, Kuzu megtámadta az elefántokat. A többiek átöltözése után indultunk szétnézni. 
Igazából körülbelül a nap fele úgy telt, hogy keresgéltük egymást, de így is élveztem. Vettem egy fátyolos kalapot, amire a nap végére ráragadt a Gyászoló Kalap név. Mert hogy a fátyolt az arcom elé hajtottam. xD Végül is két fényképezőt is lemerítettem, és a telefonommal is csináltam képeket.
Ez a két emlékezetes nap régóta kísért, és rendszertelen időközönként felbukkan emlékeimben, és információt cserélek ezekkel kapcsolatban Kuzuval és/vagy Kaito-samával.
Szép, idióta, gondtalan órák... hiányoztok. T_T

További szép napot, és álmodjatok minden jót.