Kiscicák, makik és a többiek

Ahogy ígértem, most is jelentkezem. A beszámolóval a Győrben tett látogatásom alatt szerzett élményeimet kísérhetitek végig.

Az indulás reggele szokásosan telt: mivel később indultunk, mint terveztük, végigizgultam az utat, hogy odaérünk-e, de még várnunk is kellett, mire megjelent a kijelzőn a vonatom. Szerencsésen felszálltam, és az utazás alatt sem volt semmi fennakadás, nem úgy, amikor megérkeztem. Szegény telefonom, talán a térerő hiánya miatt gyengélkedett, ezért senkit nem tudtam elérni, és mint kiderült, engem se tudott elérni senki. 

Pár perc elteltével megtaláltuk egymást osztálytársammal, Csillával,  akihez utaztam, és odasétáltunk osztálytársunkhoz, aki szintén látogatóba érkezett. Egy kalandos busz és -vonatjegy vásárlás után útra keltünk a napsütötte sétálóutcákon, hogy egy kis gyaloglás után megérkezzünk Csilla lakásához.

Ebéd után az állatkertbe mentünk, ami hatalmas volt, valamint rengeteg meglepetést és érdekességet tartogatott, például az élethű szobrok, amik tényleg megszólalásig hasonlítottak azokra az állatokra, amikről mintázták őket. Ennél is nagyobb ámulattal töltött el a frissen született gyűrűsfarkú maki kölyök látványa, akit, bár nem láttam olyan tisztán, mint anyját, de attól még nagyon aranyos volt. 

Láttunk még egy gibbont, aki lenyűgöző könnyedséggel haladt az ágakon, az ágakkal elszántan küzdő zsiráfot, duzzogó zebrát, egy gyönyörű lovat... és még annyi mindent, hogy holnaputánig sorolhatnám. Amit még ki szeretnék emelni, az a fehér oroszlán, az albínó kenguru és a fehér tigris. Ez utóbbi állat már elsőre levett a lábamról, de amikor visszafelé haladtunk, egy csomó ideig nem akartunk elszakadni tőle, mert megláttuk a kölyköket is. Összesen négyen voltak. A legegyszerűbben talán úgy tudnám leírni őket, hogy úgy néztek ki, mint a szüleik kicsinyített másai, csak esetlenebbek, dundibbak és sokkal, sokkal aranyosabbak. Úgy sétáltak végig a kifutón, mint a nagyra nőtt kismacskák. 

Mielőtt elindultunk volna hazafelé, megnéztük a képet, amit a belépéskor készítettek rólunk. Szerintem picit olyan volt, mintha lebegnék rajta, de talán az árnyék miatt. Mint kiderült, Csilla egyik ismerőse ott tartózkodott éppen. Némi beszélgetés után kisétáltunk az állatkertből és megnéztük, mikor jön a busz, de inkább a gyaloglás mellett döntöttünk. Végül mégis felszálltunk egyre, otthon pedig lepihentünk. Egy ideig csak vegetáltunk, de amikor a cukor és a csoki is a képbe került, kezdtünk magunkhoz térni. Miután visszanyertük az energiánkat, elhatároztuk, hogy megvárjuk, amíg az idő lehűl kissé, és elindulunk várost nézni. 

Most már, ahogy Ági képeit néztem, igazán bánom, hogy nem fotóztam egyáltalán, az állatkerttel ellentétben, ahol viszont csináltam egy csomó fényképet. 

Némi mászkálás után beültünk valahova, hogy megvárjuk a sötétedést, és ahogy az éj leszállt, újra útnak indultunk, hogy megnézhessük a kivilágított hidat. Kilépve az utcára nagy naivan azt hittem, hogy pont jó, kellemes meleg van, de annak ellenére, hogy nem volt olyan hőség, mint délelőtt vagy délután, azért mégis kiderült, hogy a július az július, akkor is, ha éjszaka van. 

Bevallom, kicsit féltem a sötétben, de a látvány mindent megért. Na, meg a híd, valami fenomenális volt. 

Lassan hazaporoszkáltunk, és kicsit késői vacsora után még beszélgettünk és videókat néztünk egészen hajnalig, végül aludni tértünk.

Bár úgy terveztük, hogy elmegyünk és letekintünk fentről a városra, a reggelinél elbeszélgettük az időt, ezért inkább otthon maradtunk, hogy nyugodtan összepakolhassunk. Aztán, dél előtt egy kicsivel kiléptünk a házból, hogy a pályaudvarra felüljünk a vonatra, ami Budapestre visz.

Már a hazafelé tartó úton kezdett megfogalmazódni bennem, de itthon tisztult le bennem az érzés: máris hiányzik Győr: a szép utcák, a hangulat, az ablakház... minden. Bár a lábamat orvul letámadta az izomláz, és annak ellenére, hogy éjszaka úgy aludtam, mint akit leütöttek, itthon kellett még úgy három órát aludnom, visszasírom a macskaköveket, a cégéreket és a hidakat. 

Új projekt

Régóta akartam már írni ide, csak minden közbejött: vizsgaidőszak, aztán, amire felfoghattam volna, hogy túl vagyok rajta, eljött az év vége egy újabb vizsgaidőszakkal.
Most már tényleg fogok írni egy hosszabb bejegyzést, amit egy ideje tervezek, de holnap elutazom egy-két napra, és még előtte be szeretném fejezni az új projektem alapjait.
Megkockáztatom, egy ideje nem olvassa senki a blogomat, de nem érdekel, jó valahova máshova is leírni a terveimet.
Aki ismer, vagy már olvasott tőlem, szerintem tudja, hogy a fanfictionjeimen kívül egy rakat saját karakterrel dolgozom, azt hiszem, körülbelül a tíz szokott lenni a minimum. Most viszont egész alacsonyra tettem a lécet: szám szerint öt főszereplő van. (Aztán meglátjuk, lesznek-e még.) Ezúttal megpróbálom betartani, hogy a karakterek múltjának felvázolásával kezdem, csak azután vágok bele a történetbe, csak nehogy az legyen, mint az első nagy szabású(nak tervezett) művemnél, hogy a negyedik fejezetnél elszállt a varázs és jó ideje pihentetem. Oké, az is igaz, hogy egy-egy fejezet rémesen hosszú, valamint a karakterek jellemét, múltját frissítettem és újakat adtam hozzá a már így is hatalmas gárdához. (Jelenleg huszonhárman vannak.) Ennek ellenére úgy vélem, most nem esek ebbe a csapdába, mert öt szereplő nem sok, és miközben rajzolgattam őket, úgy villant át az agyamon információ a múltjukról és személyiségükről, valamelyikükről meg már ezelőtt is voltak terveim. 
Szerintem hamarosan jelentkezem. Vigyázzatok magatokra és ne kapjatok napszúrást!

„Nyújtsd a kezed, nyújtsd a kezed…” ~

Sziasztok, kedves Olvasóim!

Eljött egy olyan esemény az életemben, amit szerintem megér archiválni, ugyanis ma néztem meg az Egerek című előadást. De csak sorjában.

Mindenféle külső ok miatt később tudtam csak elindulni, mint terveztem. Sokkal később. Meg voltam róla győződve, hogy sosem érek oda, arról nem is beszélve, hogy egyszer sem jártam még az adott színházban. A környéket ismerem valamennyire, de fogalmam sem volt róla, melyik az adott épület, csupán egy-két támpontom volt. Végül, amikor már úgy voltam vele, hogy a telefonos segítséghez folyamodom, még előtte megkérdeztem valakit, aki a kicsivel előttünk lévő épületre mutatott. Ezúton is köszönöm neki!
Körülbelül tíz perccel az előadás előtt jutottam be, az ajtóban megláttam atyámat. Mikor odamentem hozzá köszönni, kiderült, hogy egy sorral előrébb ülök, de körülbelül előtte. 

Nemsokára kezdetét is vette az előadás. Bevallom, láttam ezt a darabot, nem is egyszer, ezért fura volt, amikor olyan részek is megjelentek, amikhez eddig még nem volt szerencsém. De nem kellett csalódnom. 
A színészek egytől-egyig remekeltek, a dalok is szépek voltak, sőt, felcsendült egy számomra új szám. Azt hiszem, ez lett a kedvencem mind közül, pedig a többinek sem kell panaszkodnia. Az öltözékekről (elfelejtettem a szakszót...) is meg kell emlékeznem, a fehér és a szürke egerekéről egyaránt, meg persze a Nagy Macskamáguséról és Pascaléról. Az újra meg újra felbukkanó kisegerek pedig véleményem szerint színt vittek a darabba. A lufik nemkülönben. :)

Sose ment, hogy egy szóval zárjak le valamit, de ezúttal megpróbálom. Úgy gondolom, egy igazán igényes előadást tekinthettem meg és szívesen megnézném még egyszer. 

Yume no kayohichi...

Sziasztok, itt van az ígért bejegyzés, ami a 18-19-20.-ig tartó karuta táborról fog szólni elsősorban.
Ez a három nap véletlen találkozásokban bővelkedett, ugyanis két barátnőmmel is találkoztam, egyszer pénteken a suli felé menet, miután sikeresen vettem bérletet az új automatából, egyszer pedig szombaton, amikor már majdnem itthon voltam és egy-két megállót kellett már csak tennem busszal.

1. nap
Azt hiszem, a fentebb említett automata miatt előbb keltem, mert életemben nem használtam még olyat. Első próbálkozásra nem is sikerült, de lehet, hogy ez azért történt, mert nem nyomtam meg elég határozottan a gombot. Aztán megnéztem, hogyan kell, és másodjára simán ment. Az út további része zökkenőmentesen telt, amikor pedig már a villamostól sétáltam az iskola felé, összefutottam Satsuki-sannal és végigbeszélgettük a maradék pár métert. A célállomáshoz érve megettem életem első mochiját, nagyon finom volt. 
Egy játék után megebédeltünk, mégpedig curryt. Nagyon finom volt, és mivel maradt még négy hatalmas adag, az egyiket elkértem. Otthon viszont meggyűlt vele a bajom, mert kábé csak a felét tudtam megenni, de megérte, mert jóllaktam vele. Visszatérve a délutánhoz: még játszottunk hármat, aztán Kasumi-sannal, Satsuki-sannal és Tia-sannal beültünk enni egy jót egy gyorsétterembe, bár én csak egy shake-et rendeltem magamnak. Amikor elváltak útjaink, még bolyongtunk egy kicsit Satsuki-sannal, hogy megtaláljuk a metrópótló buszt. Végül mi is elköszöntünk egymástól, én meg mentem haza curryt enni.

2. nap
Vagy én késtem le a buszt, vagy a busz nem jött. Mindenesetre pár perc álldogálás után úgy döntöttem, hogy felsétálok a hegyre. Akkorra már piszkosul meleg volt, én meg nem vittem magammal vizet. Szóval ezért is idegeskedtem egy kicsit, mert be kellett mennem a boltba venni magamnak valamit, ráadásul az se derült ki számomra, hol van a metrópótló. Az a lehetőség is felmerült, hogy lesétálok egy megállót, de azt az utat életemben egyszer tettem meg.
Ja, igen. Szombaton volt a con is. Ezt teljesen elfelejtettem, és csodálkoztam, amikor megláttam egy lányt a buszmegállóból, de amikor felszállt még két lány társaságában, akik be voltak öltözve, leesett a tantusz. Kicsit fájt a szívem, mert szívesen mentem volna én is, de a busz már a karuta felé vitt. Ugyanott szálltunk le, azonban ők a metró fele sétáltak, én meg a bolthoz. Néhány perc szenvedés után rájöttem, hogy nem tudom levenni az egyik vizet, ami a legfelső polcon volt, ezért arrébb mentem pár lépést és beszereztem egy másik fajtát. Fizetés után siettem is ki a megállóba, hamarosan pedig jött is a busz. A - számomra - végállomásra érkezve úgy voltam vele, hogy ha nem találom meg a pótlót, komolyan lesétálok, annak ellenére, hogy akkor talán csúnyán elkéstem volna. De erre nem volt szükség, mert egy véletlen folytán kiderült, merre is kell mennem. Jej! :D 
Újra játszottunk egy csomót, de ebéd után ezúttal nem hármat, hanem csak kettőt, mert egy szünetben az egyik sensei jóvoltából megtudhattuk, hogyan kell készíteni a japán teát, mint a teaszertartásokon. Ettem édességet is, meg is ittam a teát, ami nagyon, de nagyon forró volt, a híresztelések ellenére pedig nagyon finom, nekem legalábbis ízlett. 
Úgy volt, hogy elmegyünk karuta után pár osztálytársammal a Komachiba, de nekem sajnos végül nem jött össze.

3. nap
Zárásként egy minibajnokságot tartottunk. Kétszer győztem, de kétszer nagyon csúnyán vesztettem. Mindenesetre megcéloztam, hogy legközelebb még jobb legyek. Ehhez gyakorlás kell, meg még egy kis gyakorlás, meg persze a reflexeim gyorsítása. Amíg megtehettem, ettem egy csomó sütit, de érdekes módon most nem igényeltem annyit, mint legutóbb. Vagy a sütik voltak töményebbek, nem tudom. De azt el kell mondjam, hogy mind a három nap jól éreztem magam, sokat nevettem, sok kép született, meg minden, ami egy táborban csak kell. Az idő is jó volt, leszámítva a pénteki kis esőt, amikor végre használhattam a még júniusban vett esernyőmet, egyébként reggelente szinte meg lehetett sülni. Jelen sorok írásakor elkezdett esni.

Majd még jelentkezem nyáron. Jó szünetet, és le ne égjetek a napon! ^^ 

Újraindítás

Sziasztok! 
Szépen haladok a történettel, amit a címek is mutatnak. Megszületett a leghosszabb fejezet is, kicsit több lett, mint 15 oldal. Érdekes módon nem húzódott el annyira. 
Bár a címek visszakerültek, a fejezetek nem. Mindenesetre talán egy-két special helyet kap. :D 
Mit mondhatnék még... itt a nyár, írhatnék, de egész délelőtt nem csinálok semmit, ha pedig belekezdenék az egyik sztoriba, rájövök, hogy utána kell néznem valaminek, aztán meg itt ragadok... xD Ez már csak így van nálam. Mindenesetre a lelkesedés megvan, csak az a baj, hogy elalvás előtt, reggelre meg alig lesz belőle valami. 
Na de most kellően felspannoltam magam, megyek is alkotni valamit. A következő bejegyzés talán valamivel hosszabb lesz, és a közeljövőben még felkerül. Addig is további jó nyarat.

Rekviem

Delírium.
Lena megismerkedik Alexszel, mi pedig szép fokozatosan a világgal, ahol él, és annak hibáival.
A fiú meghal a végén.

Káosz. 
Lenának küldetése van, itt fut össze Juliannel. Alex emléke még mindig ott él benne, de lassan elengedi. Amikor pedig ez teljesen megtörténik, végszóra...Alex betoppan.

Rekviem.
Bevallom, ennek a résznek az eleje és vége az, ami nem tetszett nagyon. Az eleje Lena siránkozása miatt, a végét meg valahogy nem tudtam elképzelni. De tudhat valamit a könyv, ha csak azért olvastam kábé fél kettőig, hogy a végére érjek. Ez sikerült is.

Végeredményként annyit mondanék a sorozatról, hogy összefoglalva még mindig a kedvenceim közé tartozik. Meg is siratom egy kicsit és nem is. 

,,Történjék bármi, akkor is szeretnék ugyanolyan maradni."

Nincs adat

Szép estét!

Na, én is idekeveredtem. Szóval: immár főiskolás vagyok. Egyenlőre még mindig alig tudtam felfogni, de nagyon élvezem.
A rendszeres olvasóknak biztos feltűnt, hogy az egész történetet töröltem. Nem fogok publikálni több fejezetet, legalábbis egyenlőre. Csak írom szép fokozatosan, ahogy van időm. 
Kellemes napokat.