Lelkek

Elkezdtem egy újabb, reményeim szerint hosszabb történetet. Íme az első fejezet. Ha szeretnétek, hogy folytassam, közkívánatra felrakom a többit is, de jelenleg csak két fejezet van.


1. fejezet

A nevem Ginevra Spirit. Tizennyolc éves múltam nem sokkal. A két bátyámmal, a húgommal és a nevelőszüleimmel éltem együtt. A nevelőszüleim, Greta és Alex Dragonfly életvidám, emberszerető emberek. Voltak. Egészen addig a napig.
Egy téli éjszakán kezdődött az egész. Már napok óta ködfátyol lengett a város fölött és rettentően hideg volt. A tejfehér jelenségtől alig látszottak a vasszürke felhők, ezért is lepődött meg mindenki,
amikor az időjárás-jelentés havat ígért.
Kisebb bátyámmal, Deannel mentünk be a városba élelmiszerért, mert nagyobb bátyánk és húgunk lebetegedett, Greta és Alex pedig rájuk vigyázott.
A hosszú út még fárasztóbbnak tetszett, mert mindketten mélyen hallgattunk. Végül Dean vetett véget a feszült csendnek.
  - Ginevra, ne vigyem azt a szatyrot?
  - Hogy? – rezzentem össze ijedten. Teljesen máshol jártak gondolataim: egy dézsányi forró víz, némi meleg étel és egy biztonságos szoba körül. Dean elnézően mosolygott és megismételte a kérdést. Felmértem helyzetünket és megráztam a fejem. 
  - Nem, ez már a Crown utca, pár perc, és otthon leszünk… a csudába! – kiáltottam fel hirtelen, mert a barna zacskó, amiben a krumpli volt, elszakadt, és a burgonyaszemek kigurultak az aszfaltra. Már épp letettem volna a többi szatyrot, amikor Dean megrázta a fejét és ő vált meg terheitől. 
  - Hagyd csak, majd én.
Gyorsan körülnézett, és mivel nem látott semmit, gyűjteni kezdte a krumplit. Alig volt már pár szem, amikor autódudálásra lettem figyelmes.
  - Dean, vigyázz! – sikoltottam és azonnal cselekedtem. Leraktam a cuccot és sáljánál fogva, krumplistól visszarángattam. Már rég a járdán volt, amikor felfogta, hogy mi történt, és iszonyatosan remegni kezdett, ami magával sodort engem is. 
Mikor nagyjából összeszedtük magunkat és a holminkat, valahogy hazatámogattuk egymást. Mikor megszabadítottuk magunkat a ruháktól és a terhektől, a nappaliba léptünk. A család többi tagja ott tévézett. néha a bátyám vagy a húgom el-elköhintette magát. Greta ránk pillantott és szemei kikerekedtek. Testvéreink tudták, hogy ilyenkor az esetek többségében nem lehet vele beszélni, ezért szép nyugodtan kisétáltak a szobából, Dean pedig követte őket. Már én is indultam volna, mikor Greta megrázta a fejét.
  - Nem, Ginevra, te itt maradsz.
Az ajtó halk kattanással csukódott be, így már csak Alex, Greta, és én maradtunk a szobában.
A nő felállt és miután nagy levegőt vett, megszólalt.
  - Mindketten sápadtak voltatok, amikor hazaértetek, közben a hajatok izzadt volt. Mi történt? – intézte hozzám szavait. Hangja csendes volt, de épp ez tette vészjóslóvá. 
Várakozóan nézett rám, így nem tehettem mást: válaszoltam.
-Már a Crown utcán jártunk, amikor a krumpliszsák elszakadt, és a burgonya elgurult az úttestre. Nem jött semmi éppen, ezért elindultam, hogy összeszedjem őket, de Dean elvállalta. Hirtelen felbukkant egy autó és majdnem…
  - Értem. Tehát majdnem elütötte – szakított félbe Greta, majd tovább beszélt. 
  - Legelőször a nagynénéd. Rá egy évvel apád, végül tavaly a szerencsétlen anyád. Most pedig majdnem Dean. Takarodj… takarodj ebből a házból, te átkozott holló! – sikoltotta.
Az elevenembe talált. Arra a pár hónapra, amíg egy árvaházban voltam, nap nem múlt el anélkül, hogy a külsőmet gúnyolják. Születésem óta mindig is fekete, rövid, tépett hajam volt. A szemem sárgán ragyogott, így az összkép teljesen olyan volt, mint egy hollóé, mint egy baljós madáré.
Lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem a düh könnyeit. Egyszerűen nem tudtam mit csinálni.
Hagytam, hogy a két csepp leguruljon arcomon, majd Alexre néztem. Nevelőapám tüntetően elfordult. Összeszorítottam ajkaimat és ökleimet, hogy ne robbanjak ki. Visszatartott lélegzettel léptem ki a szobából, és szinte azonnal testvéreimbe ütköztem. Arcuk elárulta, hogy mindent hallottak. Lina, a tizenhat éves húgom megragadta karomat és komolyan nézett rám.
  - Nem kell elmenned, Ginevra. Nem te tehetsz róla, hogy apa, anya és Anne… - kezdett beszélni, de megráztam a fejem.
  - Ez nem így megy, Lina. Amikor az árvaházban voltam, senki sem beszélt velem közvetlenül. Vagy ha igen, akkor is csak azért, hogy bosszantsanak. Pár hónap volt csupán, mégis… éveknek tűnt. Mennem kell, Lina. Alex és Greta már nem látnak szívesen.
Idősebb bátyám lépett felém. Hangja rekedt volt a sok köhögéstől.
  - Akkor legalább Karácsonyig maradj. Négy nap van hátra addig, és talán Alexék is jobb belátásra térnek majd.
  - Nem, Will. Láttam, hogy nézett rám Greta. Ezen talán már az idő sem segít… - sóhajtottam, de lassan el is mosolyodtam.
  - Rendben, maradok. De az ünnep után azonnal elmegyek. Addig jobbára egész nap a szobámban leszek.
Testvéreim megörültek és nevetve öleltek meg. Hagytam magam egy kicsit, majd a szobám felé vettem az irányt. Mire odaértem, teljesen lenyugodtam, szívem egyenletesen lüktetett.
Bezárkóztam, és azonnal bekapcsoltam a gépet. Közben azon tűnődtem, hogy mi lesz ezután. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez lesz az utolsó karácsonyom.
Sárgán villogott a gép Tálcája: valaki írt. Hirtelen belém hasított a felismerés: búcsúznom kell, legalábbis egyenlőre. A pakolást elég holnap elkezdenem, vagy pont azzal kéne kezdenem? Így tépelődtem egy ideig, aztán végül arra jutottam: búcsúzás közben fogok pakolni.
Eljött a Karácsony estje. Kisétáltam a szobámból egyenesen a nappaliba, ahol kisebb halom ajándék volt. Hozzátettem azokat, amiket én csináltam, vagy vettem másoknak.
Leültem az egyik fotelbe és vártam a többieket. Hamarosan Dean, Lina és Will is megérkezett, kezükben néhány csomaggal. A karácsonyfa alatt lévő ajándékok száma ezekkel pedig nőtt, növekedett.
Végül a két családfő is megérkezett. Nem néztek rám, miközben beszéltek.
  - Remélem, mindenki ráírta a csomagolásra, hogy ki adja kinek – kezdte Alex halvány mosollyal. Greta közbevágott.
  - Ha mindenki végzett a kicsomagolással, vályúhoz! Ginevra, te…
  - Én… én a szobámban fogok enni- hazudtam egy kis habozás után. Nem szerettem volna már itt étkezni. Mindenesetre Greta biccentett.
  - Oké. Hát akkor lássunk is hozzá. 
Mindenki a fához özönlött, beleértve engem is. Megláttam valamit, amin az én nevem szerepelt, ezért gyorsan elvettem és leültem. Úgy tettem, mintha a nyitásán fáradoznék, de a valóságban gondolkodtam, hogy hogyan fogok elmenni.
  - Ginevra… Ginevra! Ez nagyon szép, köszönöm! – hallottam testvéreim hangját. Felnéztem. Dean, William és Lina sugárzó mosollyal néztek rám, a tőlem kapott dolgokkal a kezükben. Rájuk nevettem, bár kicsit meghatódtam.
  - Köszi, srácok… örülök, hogy tetszik. 
Mosolyogva tértek vissza az ajándékokhoz, aztán mivel az összes elfogyott, enni kezdtek. Egy tálcára pakoltam mindenfélét, ami az asztalnál volt, és bevittem a szobámba. Másik kezemben az ajándékot tartottam. Mikor hallottam, hogy szól a tévé, visszasurrantam a még fa alatt lévő ajándékokért, aztán vissza a szobámba.
Körülnéztem. Szokatlanul nagy tisztaság és rend uralkodott, hiszen a magamra rótt szobafogság miatt rettentően unatkoztam. Teljes portalanítást végeztem, és ezen a délutánon tiszta ágyneműt húztam. Lepakoltam a tálcáról az ételeket és ügyesen elcsomagoltam őket, hogy ne zsírozzanak, illetve kenjenek össze semmit. Az ajándékokat elraktam a hátizsákomba, rájuk pedig a gondosan csomagolt ennivalók kerültek. Az órára néztem: fél tíz múlt. Ezután tekintetem a számítógépre siklott. Igen… elbúcsúztam már azoktól, akikkel már nem akarok beszélni indulás előtt. Már csak egyvalaki maradt, akitől soha nem szeretnék elválni.
Bianca. Bármerre jártam, soha nem találtam nála jobb embert. Azt kívántam, bárcsak nem kéne elmennem, csak miatta. Soha nem tett gúnyos megjegyzést a külsőmre. Sőt mi több: elfogadtatta és megszerettette velem a külsőmet, és vele egész magamat.
Bal mutatóujjam utolsó ujjperce rásiklott a bekapcsoló gombra, és finoman lenyomta azt. Egykedvűen hallgattam a halk zúgást, míg az ismerős hangot meg nem hallottam. Megnéztem, ki írt nekem, pedig abban a pillanatban már be is ugrott. Jól sejtettem. Régi ismerősöm, Madam volt az. Őt eddig nem tudtam elérni, tehát elbúcsúzni se tudtam tőle.
- Rosa elmondta, hogy mi történt. Tényleg ezt akarod tenni? – írta, s én, a hosszas, több tucat ugyanolyan magyarázattól kicsit fásultan válaszoltam. 
  - Igen, Madam. Nem tudok egyenlőre más megoldást, de ha tudok, valahogy értesítelek. Most kérlek, fejezzük be. 
Írt egy „Rendben”-t, elköszöntünk egymástól, én pedig bezártam az ablakot, közben elgondolkodtam.
Madam igazi neve Martina volt. A Madam név akkor ragadt rá, amikor egy bálban hihetetlenül szép ruhába öltözött, pedig akkor még csak tizenöt-tizenhat évesek voltunk. A lányok közt ő volt a legmagasabb, így hát nem kellett volna csodálkoznunk, amikor egy húsz éves fiatalember így kérte fel táncolni:
  - Madam, az ön kisugárzása oly’ elragadó. Bátorkodhatom felkérni egy keringőre?
Nem kellett volna csodálkoznunk, de mégis megtettük. Mindenesetre örökre rajta maradt ez a név.
Jót mosolyogtam az emléken, és írtam Biancának. Ő tudta meg legelőször, mi a helyzet, mégsem akartam anélkül távozni, hogy tőle rendesen el ne búcsúzzak.
A válasza nem váratott magára sokáig.
  - Ginevra, tudom, hogy már késő, de nem maradhatnál ott még egy kicsit? Ez az utolsó évünk, és te mindig is azért tanultál, hogy sikeres ügyvéd légy. Egy ilyen egyszerű eset miatt hagynád ott a sulit? Ne hagyd, hogy összetörjék az álmaidat!
Szeretettel futtattam végig szemeimet a jól ismert betűtípuson. Végül magam elé ragadtam a klaviatúrát és gyorsan gépelni kezdtem.
  - Mindig is ügyvéd szerettem volna lenni, ez igaz. De… de nem csak ez az álmom, hanem az is, hogy neked, meg a többieknek ne essen bajotok. A szüleimet már elvesztettem, majdnem Deant is… és nem szeretném, hogy bárki bajba kerüljön miattam.
  - Ugyan, ha miattad lenne, akkor biztos szembetűnne! Dean esete a krumplival merő véletlen! – jött nem sokkal később a válasz. A szavakból méltatlankodás sugárzott. Halványan elmosolyodtam, de nem felhőtlenül boldogan.
  - Az lehet, de a szüleim halála nem. Magamat okolom, mert tudom jól, hogy a hibás én vagyok - írtam. 
  Hosszú szünet állt be. Hogy emésztette-e, vagy mérgelődött azon, amit írtam, nem tudom. Jó fél óra elteltével láttam, hogy újra ír.
  - Ezek szerint nem lehet lebeszélni, aminek nem örülök. Azt mondtad, éjfélkor indulsz, nem? Találkozzunk… mondjuk egykor, a Thorn utcán. 
Nem értettem, miért pont ott, de rábólintottam, és az órára néztem. Ekkor elhűltem, mert fél tizenkettőt mutatott. Elköszöntem Biancától és kikapcsoltam, majd áramtalanítottam a gépet.

Tenger a szárazföldön

Ez a várva-várt nap is elérkezett végre: a szokásos évi, a tavaly óta bevezetett hagyomány: mozizás Kazuval, illetve Kaito-samával. 
Már nyolckor talpon voltam, és nyugodtan készülődtem, mert előző nap a legtöbb dolgot bepakoltam, amit szükségesnek véltem. Persze aztán reggeli után szokásomhoz híven az utolsó pillanatokban is készülődtem, például képeket csináltam a kutyáról, vagy pedig kicseréltem az elemet a fényképezőmben. A tervezett induláshoz képest öt perccel később indultam el, ami részben megnyugtató volt, hogy biztos nem fogok elkésni, másrészt pedig feleslegesnek bizonyult fél 11 körül felszállnom a buszra, mert fél 12-kor már ott ültem és írogattam a vízesés mellett. Néha-néha felnéztem, hátha jön valaki. De tudtam, hogy ez hiú ábránd, ezért jobbára folytattam az írást. 
Végre megjött Kaito-sama, és beszélgetni kezdtünk. Megmutattam neki a képeket, és hamarosan jött Kazumi is. Felsétáltunk a tetőre és letelepedtünk egy jó kis részre, ahol magazint olvasgattunk, és beszélgettünk mindenféléről, valamint megmutattam Kazunak a rajzaimat. Ezután előkerült egy kézirat, amit még ígértem... vagy nem ígértem? Mindegy, a lényeg hogy előkerült. Szembesültem azzal, hogy néhol olvashatatlan az írásom, mert hát ugye nem mindegy, hogy hét bátyja vagy két bátyja van valakinek. Próbálok olvashatóbban írni ezek után. 
Miután átvettük a jegyeinket, és beültünk a filmre, már majdnem reklám ment.  A film, a Karib-tenger kalózai 4. része nagyon jó volt. Az egyik felét végigbeszélgettük, a másikban nevetgéltünk, a harmadikban pedig a filmre is figyeltünk. Legalábbis a megfigyeléseim alapján, mert lekötött az, hogy idén a változatosság kedvéért megegyem a popcornomat a film végére. És ez csodák csodájára, sikerült is. Mivel alig voltunk a teremben, körülbelül 15-en, nyugodtan válogathattunk a helyek között, de ennek ellenére egész hamar letelepedtünk. Kicsit érdekes volt számomra, hogy a hely szinte kongott az ürességtől. 
A filmben hallottunk olyan aranyköpéseket, meg részleteket, amiket soha nem fogunk elfelejteni, például a matrózok énekét. Az nagyon nagy volt. Valamint felmerült néhány, szintén felejthetetlen kérdés bennünk. Lássunk néhány példát.

0. A legjobb Kalóz a sütire megy? Igen, a sütire.
1. A Pap akkor halhatatlan végül is? Mindenfélét csináltak vele, és mindent túlélt.
2. Talán soha nem fogjuk megtudni, mi történt vele, amikor a várva-várt jelenet után védence lehúzta magával a víz alá...
3. Hogy nő lába egy szirénnek szárazföldön?
4. És honnan van szemfoguk?
5. Hogy lehet egy férfinek ilyen szép hangja? Mély és szhexy... 
6. Hogy került a Fekete Gyöngy egy üvegbe? És ami még fontosabb: hogy veszik ki onnan?
Meg még sorolhatnám. De a stáblistánál a buborékok is megfogtak.
  
Miután vége lett, megvitattuk hogy ki hogyan megy haza. Végül is az jött ki végeredményképp, hogy Kaito-samáék elvisznek minket egy darabig. Volt egy kis idő, ezért besétáltunk a parkolóhelyre és leültünk a lépcsőre, ahol beszélgettünk, de én inkább nevettem, mint beszéltem, és Rubik kockáztam. Hamarosan átsétáltunk az épület másik oldalára, mert ott állt az autó. Kazumi hamarabb kiszállt, mint én. Körülbelül háromnegyed-egy óra múlva otthon voltam, és bár teljesen kimerült, de boldog voltam, tele jó élményekkel.


Tudom már, mit felejtettem el: fényképeket csinálni. 


Szép jó estét mindenkinek ^^