Káosz

Szerencsésebb napokat. 

De jó rég jártam erre is, ejnye... és mint legutóbb, ezúttal is egy könyv ihlette a címet. Pontosabban: A könyv, az egyik a sok közül, amit nem kellett volna elolvasnom, annyira jó. De komolyan, imádom a trilógia első két kötetét. Alig várom a harmadikat. 
Ebben a szerelmi szál nem vonzott annyira, szurkoltam, hogy Lena a könyv végéig kitartson Alex emléke mellett. Mert hát Alex az Alex. Az előző bejegyzésnél örömódákat zengtem róla, de most se hagyhatom ki. 
Miért nem vártam, amíg megjelenik a befejező? 
Befejező... ez olyan kiábrándító. És akkor nem lesz tovább? 
Nem, ez nem lehet. Ha az utolsó fejezet utolsó oldalának utolsó betűjéhez érek is, akkor sem lehet vége. Magammal viszem, a lelkemben fogom hordozni. 
Mert ha beleéltem magam, velük együtt harcoltam, nincs visszatérés: talán órákig csupán, de úgy éltem, ahogy ők. 
Mostanában teljes a káosz az agyamban, ihlet jön, jövöget, ráadásul meg is betegedtem. 
Akit pedig a Leave me Alone sorsa érdekel: szépen halad. 
Legyetek jók, és ne egyetek túl sokat. 

Delírium

Nem vagyok gyenge. Ha elesem, mindig talpra állok, bármennyi időnek kell eltelnie. Legalábbis eddig azt hittem. Illetve... érző lény vagyok. Gondolom, senki nem fogja elolvasni ezt a bejegyzést, de ha igen, annak csak örülök. Mindenesetre jelenleg csak az tud foglalkoztatni: tudtam, hogy ilyen mély érzelmek is vannak, de még nem találkoztam velük, azt hiszem. Az, hogy este tizenegykor fejezek be egy könyvet, már rég rossz, mert túlesek másnapra a katarzison. De ezúttal nem így volt. Csak három szó motoszkált az agyamban: ,,amor deliria nervosa". Ezzel aludtam el, és még sírni sem tudtam, csak halkan, hogy más ne hallja. És ez a mára is kihatott. Rég felébredtem, éberen feküdtem az ágyon, de egyszerűen nem tudtam felkelni. Hiszen a fiú hazudott, de csak azért, hogy az, akit mindennél jobban szeret, megmeneküljön. Ez az önfeláldozás egy nemesebb formája. Nem törődött azzal, hogy a biztos halál vár rá, mert én azt nem nevezném életnek, hogyha valakit bezárnak valahova, esetleg megfosztják eddigi önmagától, hogy egy sima test legyen, érzések nélkül.  Hagyta, hogy elkapják, de cserébe a szerelme szabad lett.

Ez a fajta delírium, amit a könyvben találhatunk, engem is megkörnyékezett, de talán még nem akkora mértékben. Azt hiszem, új életcélom lett. Találni valakit, akiért bármit feladnék... és tudom, hogy ez  kölcsönös.

Álomzuhé

Szép jó napot, ismét jelentkezem. A cím nem egy újabb történetre utal (bár megjegyzem, egész jó ötlet lenne) hanem azokra az álmokra, amiket mostanság összeprodukáltam. Bár annak indult, hogy kissé csinosítgatok a blogomon, de aztán ide jutottam.

Tehát, kezdem a régebbivel. Mint azt Gio-samának mondtam, az osztálytermemben voltam az osztállyal, de valamiket össze kellett illeszteni. Aztán lementem egy könyvtárszerű építményrészbe, amit azonban el kellett hagyni, kétszer is. Kissé deja vú érzésem volt, azt hiszem. Ezután le kellett menni a tornatermi részbe, de útközben összeakadtam néhány emberkével, akik egy plüsscsirkét nyomogattak. A lépcsőn az én kezembe is nyomott egyet az egyik tesitanár. Mint kiderült, fényt kellett kicsalni belőle úgy, hogy összenyomjuk a hasánál, de persze nem ment könnyen. Nekem sikerült egy szikrát kicsalnom belőle, erre elkezdett nevetni és mondani valamit nagyon ismerős hangon, mire én megsimogattam a fejét, és azt mondtam neki, hogy "Jól van, Hibari, gyere." 

Na, ezután kisétáltam az ajtón, és nem tudom hogy, de egy mezőre jutottam. Tényleg... az első kerületben. Ott volt egy tanárom, vagy nem tudom, hogy nevezzem, megkértem valamire és nagy lazán megcsinálta. A környéken pár osztálytársam fetrengett néhány kimonó alatt vagy mellett, és emlékszem is, hogy vörös-zöld mintásat kerestem, de nem volt. Meg kell jegyeznem, hogy Leave me Alone-t írtam lefekvés előtt. xD Na, ennyire emlékszem ebből.

A másik fő témája, amit publikálok is, Supernatural. Az rémlik, hogy voltam Operában, vagy hol, aztán Sam és Dean meghívott, hogy vicceljük meg egyik közös barátunkat. Fel kellett vennem egy fehér lepedőt, és mikor megérkezett az ismerősünk, egy lány, elbújni, de úgy, hogy éppen lásson. Mikor megtalált, nézett, hogy tuti én vagyok Dean, aztán kuncogott, mikor levettem a lepedőt, mert rám nem számított. Körülnézett, erre Dean mumusnak öltözve (állítólag... egy lila cucc volt rajta, meg be is festette magát) előugrott, és jól sikerült megijesztenie a lányt. Utána meg persze nevetett. 

Tuti volt még valami, de arra már nem emlékszem. További kellemes időtöltést.

Démoni nemesek

Új történetbe kezdtem, bár nem ez a legújabb. Gio kívánságára azonban mégis ide rakom fel, nem a másikra, ha kész az első fejezet, átkerül. Ez még csak részlet.

1. fejezet

A végzet hajnala

Falcon

Álmosan nyitottam ki szemeimet kollégiumi ágyamban. Lassan felültem és körbenéztem, de nem láttam senkit. A többi ágyat még régen, talán tegnap éjjel vethették be, miután elaludtam. Lassan álltam fel, miközben hallgatóztam. Semmi. Az egész kollégiumi folyosó kongott.

Felöltöztem, majd közelebbről is szemügyre vettem a polcokat. Finom por képződött rajtuk, de alig látható. Még egyszer körülnéztem, majd a női kollégium felé indultam. Bár ezt súlyosan büntették, abban a pillanatban nem tudtam törődni ezzel.

 Az épületbe érve ugyanaz a némaság fogadott. Megálltam egyik lányismerősöm szobája előtt, és tapintatosan kopogtam. Válasz nem érkezett... pont, ahogy gondoltam. Lenyomtam a kilincset, és mivel kinyílt az ajtó, gyors pillantást vetettem a szobára. Tátongott az ürességtől, egy bőröndöt sem láttam. Talán csak egy szembetűnő különbséget vettem észre: itt finom virág-, illetve lányillat keringett a levegőben. Érzékeny orrommal felismerni véltem ismerősöm illatát is. Egy utolsó pillantást vetettem a szobára, majd becsuktam az ajtót és visszatértem saját hálókörletembe. Szép lassan, ráérősen pakolgatni kezdtem bőröndömbe a holmijaimat. Nem volt nehéz: a fél szekrényemet elegáns ruhák, a másik felét az egyenruhám különböző részletei foglalták el. Ez utóbbiakat sosem vettem fel. Kaptam egy kiváltságot: azt viselhettem, amit akartam.

Hirtelen félbehagytam a ruhapakolást, mert emlékeztem, hogy néhány könyvet vissza kell vinnem a könyvtárba, valamint a zeneteremben hagytam pár dolgot. 

Felkerekedtem, hogy elintézzem eme feladataimat, és mikor már indulni szerettem volna visszafelé, megpillantottam a jól ismert zongorát. Háromévnyi emlék fűzött hozzá. Leültem elé a kis székre, és rég elfeledett élmények szállták meg agyamat. Szinte öntudatlanul nyitottam fel a fedelet és végighúztam ujjaim a billentyűkön. Lassan egy dallam bontakozott ki, aztán már csak arra eszméltem fel, hogy a zongoraszó átjárja a  termet. Beleborzongtam az érzésbe. Most először, mikor én játszottam.

Valami olyasmi merült fel bennem, hogy ez a búcsúm az épülettől, hiszen a szobatársaim eltűntek, ahogy az iskola többi tanulója... meg gondolom, a tanárok is. Így hát mi keresnivalóm volt még ott? Semmi az égvilágon.

Abbahagytam a zongorázást, elvégezte az utolsó teendőimet, majd visszatértem hálótermembe egy víztől csöpögő ronggyal. Letisztítottam a port mindenhonnan, dolgom végeztével pedig elégedetten néztem az eredményt. A helyiség képét eltettem agyam legmélyebb zugába. Később, hetek, hónapok elteltével is így emlékeztem vissza rá.

Végre hozzáláttam maradék ruhám elpakolásához is. Mikor azonban az utolsó egyenruhámat hajtottam össze, váratlanul megdermedtem. Mereven néztem a kék nadrágot, mellényt a fehér inggel és vörös nyakkendővel, és hirtelen elhatározásra jutottam.

Az iskolának annyi. A közösség felbomlott. Most, hogy én elmegyek, senki nem fogja ápolni az intézetet, ami így talán az enyészeté lesz. 

Halkan felsóhajtottam. A rangomnak így már semmi értelme nem volt. A bőröndre nézve eltűnődtem: miért is viszem magammal az elegáns ruhákat? Megszokásból? Vagy csak nem tudok tőlük megválni?

Megfeszültek az izmaim, és indulatosan lecsaptam az egyenruhát. Kihajtottam és amilyen gyorsan csak tudtam, átöltöztem. A végeredményt megnéztem a tükörben, és első pillanatban elszörnyedtem magamtól. Úgy festettem, mint egy jöttment. Másodjára azonban valahogy nem tudott érdekelni.

Összeborzoltam a hajamat, majd halványan elmosolyodtam és elfordultam képmásomtól, hogy végre elindulhassak.

Az épületből kiérve hátra se pillantottam. Magam mögött hagytam, ugyanúgy, ahogy nemesi származásomat: talán örökre. Az persze nem fordult meg a fejemben, hogy semmit sem tudok a külvilágról. 
Ahogy becsuktam magam mögött a kerítés kapuját, megtorpantam. A lehető legnagyobb tömeg közepén találtam magam. Ismeretlen arcok, ismeretlen hangok vettek körbe. A legtöbben pillantásra se méltattak, de néhányan a lábam elé vetettek pár érmét. Felkaptam őket és azonnal tulajdonosuk után rohantam. Mikor utolértem egyiküket, egy fiatal, barna hajú lányt, megállítottam. 
-Bocsánat...
Mit ne mondjak, eléggé barátságtalanul nézett rám, amitől kissé megrémültem.
-Mi kéne?
-Elnézést, ezt el tetszett hagyni... -dadogtam, miközben reszkető kézzel próbáltam átadni a maroknyi pénzérmét. Erre a lány addig csinosnak mondható arca grimasszá torzult.
-Ne érj hozzám! A pénzt azért adtam, hogy vegyél ruhát magadnak. Nem hagytam el... és most nyomás!
Érthetetlen volt számomra a közdémonok szavajárása, de annyira sötét aura lengte körbe, hogy inkább elinaltam onnan.
Alig tettem meg pár lépést, mikor kellemes illat jutott el hozzám. Körbenéztem és megláttam egy vörös épületet egy nagy, sárga "M" betűvel. Elindultam arrafelé és minél közelebb értem, az illat annál erősebbé vált. Mivel kezdtem nagyon éhes lenni, beléptem. Azonnal megláttam magammal szemben néhány nagy plakátot. Oda is sétáltam és elmélyültem néztem az árak melletti kínálatot, míg meg nem szólított valaki.
-Helló, mit adhatok?
Összerezzentem, mert váratlanul ért a kérdés a pultostól. 
-Izé... minek van ilyen finom illata?
Úgy nézett rám, mintha nem lennék normális, mindenesetre az udvariatlanság legkisebb jele nélkül válaszolt.
-Biztos a krumplit érzed. Olyat kérsz?
Csak bólintottam és éppen kezdtem elővenni a zsebemből az érméket, mikor újra kérdezett.
-Mekkora adag legyen?
Nem értettem, ezért ösztönös választ adtam.
-Sok, éhes vagyok.
Egy másodpercnyi mosoly suhant át arcán, hangja pedig remegett, mikor újra megszólalt.
-És... elviszed?
-Miért, azt is lehet?  De jó! Igen, ha nem okoz gondot.
Erre már nem mondott semmit. Bepötyögött valamit, mire néhány szám jelent meg a semmiből. Míg én a megfelelő összeget kerestem, elfordult, jobban mondva eltűnt, de hamarosan visszatért egy zacskóval. Fizettem, ő biccentett és visszadobott néhány darab pénzt. Elköszöntem felvéve a tasakot, mire a szája elé tette a kezét.
-Jó étvágyat hozzá!
Azzal megfordult és ahogy haladtam kifelé, meghallottam a kirobbanó nevetését. Mosolyogva ingattam a fejem, elraktam a pénzt és magamhoz szorítottam a zacskót. Hamarosan kibontottam, beleszagoltam és elégedetten sóhajtva belemarkoltam. Mikor kivettem a kezem, értetlenül néztem a tartalmát, mert nagyon furcsa volt. Éhségem viszont győzött gyanakvásom felett, így beleharaptam. Azonnal meg is álltam. 
-A mindenit neki, de finom!
Lelassultam egy kicsit. Kellett volna még vennem... na mindegy.
Újfent lépkedni kezdtem a krumplit majszolva, tudatos úticél nélkül. Csak hagytam, hadd vezessen a lábam.


Gwen


A megkeseredett tej mindenit, miért pont én?
Persze, kiabáljon csak a vakvilágba, Madame Bailee, tuti nem nézik őrültnek. Talán csak furán néznek önre, gondoltam magamban. De amennyiben így is volna, akkor boldog lennék. Egy ideje kerülnek. Nem mintha azelőtt én lettem volna a középpont, de akkor még akadtak barátaim. Most meg senkim. Vagy elhagytak, vagy szó nélkül eltűntek, vagy elvették tőlem. És persze, hogy ők voltak a legfontosabbak nekem.
Felpattantam a lépcsőről, ahol eddig ültem és a lovarda felé vonultam, illetve istálló felé, ha pontos akarok lenni. Mivel rohantam, pár perc alatt odaértem. Szinte automatikusan a negyedik boxhoz léptem, tőlem jobbra. Kinyitottam az ajtót és rámosolyogtam a benn lévő lóra.

Nyár, van, nyár... vagy mi xD

Helló mindenkinek, visszatértem! Mondjuk el se mentem, de... na. A lényeg, hogy elfoglalt voltam egész idáig a vizsgáim miatt, de a mai nap letudtam még egyet. Már csak egy van, júniusban.

Időközben nem nagyon történt semmi, leszámítva azt, hogy életemben először elmentem egy kalandparkba. Ez az élmény nagyon jó volt, attól eltekintve, hogy az egyik pályán beakadt a kötél, és ott lógtam a kötél közepén. Három napig izomláz kínzott, de szerintem nagyon megérte. 

Az agyam még mindig a régi, azaz ontja és ontja az új ötleteket. Ha odajutok, legépelem az első fejezeteket, és ha gondoljátok, majd szemezgessetek. 

Ennyit mára, jóéjt mindenkinek! ^^

Tavasz

Tavaszt érzek a levegőben, a langyos szél felvidít...

Nyugalom, nem kezdek el erről magyarázni. xD Ide is de rég írtam.  Na, szóval, csináltam egy új blogot -igen, már megint xD- ahova gondolataim szerint néhány monológot, verset, illetve a történeteim első fejezetét raknám fel. Mire véghez vittem, rájöttem, hogy talán ez nem is olyan jó ötlet, tekintve hogy néhány nagyon bensőséges jellegű. De aki olvassa ezt a blogot, és néhány, fentebb említett műveimet is ismeri, adhat tanácsot, hogy melyiket tegyem fel. 

Na, ez ismét egy kurta bejegyzés lett, és nem is egyezik a tartalom a címmel. Na de sebaj.

Szép estét. ^^