A bizalmas beteg egy napja
Vasárnapi reggelre virradt az intézmény. Az alanyok többsége a szobájában sétált, vagy a szabaduláson töprengett. Az őrök komoly arccal randalíroztak a folyosókon, és éberen figyeltek mindenkire.
Egyedül egy fiatal fiú üldögélt nyugodtan szobájában. Elméjét elborította a köd, és így nem törődött semmivel. Amikor látott elhaladni valakit, felállt és odasétált a rácsokhoz. Próbált kommunikációt kezdeményezni, de vagy rá sem figyeltek, vagy pedig visszautasították. Egyedül egyvalaki beszélt hozzá.
- Jess, ne legyél ennyire bizalmas mindenkivel!
A fiú csodálkozva emelte rá barátságosan ragyogó, lila szemeit, de nem szólt semmit. Nézett az őr után némán, és amikor már nem látta, visszatelepedett a sarokba. Leült a sarkára, és úgy nézelődött maga elé. Behunyta a szemét és úgy hallgatózott, hogy ne unatkozzon. Tisztán hallotta a folyosó másik végén lévő ápoltak járkálását, esetleg beszédét. Ezután hátradőlt és csak úgy, unaloműzőként végigtapogatta a földet. Teljesen jól érzett mindent.
Kinyitotta a szemét, mert meghallotta egy ismerős őr lépteit. Tapasztalatai alapján ő adott neki és a többieknek enni, és nem tévedett: az ajtó kinyílt. Semmitmondó mosollyal lépett be a férfi, és tett a fiú elé egy tál ételt.
- Tessék, Jess, reggeli. Utána pedig vizsgálat.
Jess biccentett, és felvett egy kenyérre hasonlító ételdarabot. Tűnődve, álmatagon nézegette, de közben figyelt is rá, hogy feltűnés nélkül ki tudjon osonni az ajtón. Felállt, és szeme sarkából az őrt nézve hirtelen kilépett az ajtón. Az még mindig beszélt valamit, fel sem nézve az ételes tálcáról, ahova robotszerűen pakolgatta az aznapi reggelit. Jess elmosolyodott, és hangtalanul szaladni kezdett a folyosón. Sikerült megszöknie! Szabaddá vált… csak azzal nem volt tisztában, hogy az intézet foglya még most is. Számára a szoba elhagyása egyet jelentett a szabadsággal, amikor kedvére járkálhatott, és meglátogathatta a többi ápoltat.
Lelassította lépteit, mert bármennyire halkan futott, a folyosó visszhangzott, kifinomult fülét bántva ezzel. Lábujjhegyen folytatta útját, és úgy keresgélt valakit, akivel kommunikálhat.
Pár perccel később meglátott egy orvosi köpenybe öltözött férfit, aki emlékei szerint mindig a kísérleteket végezte rajta. Ahelyett, hogy menekült volna, odasétált hozzá, és rámosolygott. Az orvos ránézett, felemelte a kezét és megcsóválta a fejét.
- Már megint kiszöktél? De talán ez jobb is. Azt edd meg, és gyere velem.
Jess bólintott, megette a kenyeret és követte a kutatót. Amikor beértek a jól ismert, fehér terembe, felszólítás nélkül lefeküdt az ágyra és lehunyta a szemét. Nem kellett hozzá egy perc, és már érezte is a karjába szúródó tű csípését. Kicsit felnyüszített, de nyugton maradt. Elméje ismét elködösült, és már nem érzett semmit.
Mikor egyszer véletlenül kinyitotta a szemét, megdermedt. Nem látott. Felült, mint akit dróton rángatnak, és azzal a mozdulattal le is ugrott az ágyról. Az orvos, aki a legközelebb volt hozzá, hátraesett, és elengedte az injekciót. Jess alkarján finoman csorgott a vér, de nem törődött vele. Csak az volt az agyában, hogy nem lát, és azonnal el kell menekülnie. Kirántotta magát néhány erős kéz közül, és imbolyogva futni kezdett. Sokszor elvétette a kijáratot, így nagy rombolást hagyott maga után. De nagy sokára keze megtalálta a kilincset, és lenyomta azt. Sikerült!
Vakon rohant a folyosókon, nem látott és nem is hallott semmit. Teljesen érzéktelenül menekült, és mivel néha nekiment pár cella ajtajának, arcán számos horzsolás és finoman vérző seb jelent meg. Valahogy eljutott a folyosó végére, ahol a legtöbb tudós és őr tartózkodott. Természetesen azonnal felismerték a helyzetet: Jess tájékozódó képessége nyomtalanul eltűnt, és a fiú bármire képes lenne a szabadulás érdekében. Felkészültek, hogy elkapják, de amikor ugyan ez sikerült is nekik, az alany még mindig teljes erőbedobással rángatózott.
Váratlanul kinyitotta a száját, és hosszú idő után kimondta az első szavait.
- Engedjenek! Hagyjanak békén!
Kétségbeesetten és megállás nélkül kiabált. A tudósok egymásra néztek és suttogtak. Az egyik mondott valami érthetetlen szót, mire a többi lassan bólintott. Néhányuk, akik megkedvelték Jesst, a fejüket rázták. De eldöntetett.
A legerősebbek lefogták, és hurcolni kezdték valamerre. A fiú tovább kapálózott, és hihetetlen kitartással kiabált tovább.
- Engedjenek el! El akarok menni…
Nemsokára megszűnt a hangja a folyosóról, de egy zárt ajtó mögül, ahova bevitték, tovább hallatszódott, bár tompábban.
Valaki végigsimított Jess vállán, karján, arcán, haján, végül tarkóján megállt a keze. Végtelenül gyengéd volt.
- Nyugodj meg, Jess… -suttogta. A fiú már csak csendesen sírt. Még érzett valamit a karjában, enyhe szúrást, aztán már azt sem.
Pár perccel később valaki kivitte a karjában Jess erőtlen, ernyedt testét. A fiú nem lélegzett.
Elaltatták…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése