...eljő a tavasz

Tudom, nyár van rendesen. De innen üzenem mindenkinek, hogy készen van életem szerintem első fő műve, a Leave me Alone első része, a Tél. Ezután jön a Tavasz. És hogy méltó befejezése legyen az első résznek, írtam hozzá verset is. Ami valójában nem vers, de majd kiderül.

Változás

Ilyen nem volt nálam, tudod, már rég,
Hogy éreztem volna a változás szelét.
Elzártam magamat, szívemhez volt egy kulcs,
Esélyét se láttam, hogy valaha hozzá juss.

Még nem találtad meg, de már kopogtatsz,
Azonban még így is bármikor ott hagyhatsz.
Változásom csakis tőled függ,
Szándékodat hozzám mihamarabb küldd.

Illetve mégse. Még ne csinálj semmit.
Valószínűleg még nem bírnék ennyit.
Évekig jégben voltam, ezután szabadon?
Nincs, mi most arra rávenne, bármilyen hatalom!

Múltam, jelenem máshoz köthető,
De ő már régóta halott, mint a kő.
Jövőm, változásom a te kezedben van,
Tőled függ, hogy egyszer leomlik-e falam.


No, ő lenne az. További kellemes nyarat, zárjátok le méltón a júniust, és legyen még jobb a július. 

...és amikor azt hiszed, túlléptél...

Állsz egy fa alatt, és nézed, ahogy hárman, akik egy időben meghatározták az életedet, távolodnak. Csak egyikük búcsúzott el tőled. Tudod, hogy nagy eséllyel soha, soha többé nem látod őket viszont, mégis bízol. 

Olyan vagy, akiből nem lehet egykönnyen kiölni a reményt. Azonban az idő múlik, a fáról lehullanak a levelek, majd hó fedi be, végül újra kiteljesedik a lombkoronája. Majdnem egy év telt el, te mégsem felejtetted el őket. Bár mostani életed nagy része nem velük telik, nem felejtetted el őket.
Egy napon a semmiből előbukkan egyikük. Te intesz neki, de vagy nem lát téged, vagy nem ismert fel. Nem tudod, mit csinálj. Össze vagy zavarodva, görcs van a gyomrodban. Reménykedsz. Bízol benne, hogy már nem leszel sokáig egyedül a fa alatt. 
Leülsz a fűbe és úgy vársz tovább. Hiszen úgyis ráérsz.

Amikor nem tudod eldönteni, mit is érezz

Csókolom mindenki kezét, újra erre járok e kései órán, amikor már régen aludnom kellene, hogy ne keljek fel későn holnap reggel, és ne késsem le a buszt. De most nem csak ez a lényeg.

Szóval, mostanában érettségiztem, konkrétan ma volt az összes szóbelim. A megelőző napon, magyarul tegnap annyira izgultam, hogy érzéseimet egy versbe foglaltam, amit drága és egyetlen Anekim már kézhez is kapott. Itt is reménykedem, hogy tetszett neki.
Sajnos a felvételizések nem úgy sikerültek eddig, ahogy gondoltam. Se a budapesti, se a Kaposvári Egyetemre nem nyertem felvételt színművész szakon, de sebaj, majd találkozunk jövőre. Kivéve...
Kivéve, ha felvesznek az ELTE gyógypedagógus szakára. Vagy külföldre megyek élni. Vagy találok egy olyan munkát, amitől nem tudnék elszakadni. 
Igaz, az érettséginek vége, de az öt középiskolás évemnek még nincs, legalábbis hivatalosan. Addig még van egy eredményhirdetés szerdán, valamint egy bankett, szintén aznap. Csak utána kezdek el munkát keresni. Tervek vannak, remélem, nem mind hiú ábránd.
Szóval, felfoghatjuk úgy, hogy tanulmányaim végére értem, és előttem áll a nyár tele tervekkel. De ez az öt (tizenhárom) év mégiscsak valami, és hirtelen szakadt meg. A hajnali kelések talán megszűntek, azonban mikor fogom megszokni az új rutint? Egyáltalán lesz ilyen, ha már ezt éppen sikerült megszoknom? 
Egy szóval, fura érzés, hogy mindennek vége. Annyira kuszák a gondolataim, hogy még normálisan ki se tudnám magam fejezni.
Talán egy másik alkalommal.

,,Ha minden véget is ér, tudjad, hogy veled leszek. Talán pont oda mész, ahova én is most fogok. De ne csüggegdj... biztos rátalálsz arra, aki helyettem is elvezet utadon."