Hallgatás az esőben

Ezt a kis történetet egy zene ihlette. A hangulata megfogott, és megalkottam egy olyan részletet, ami alatt játszódhatna. 



- Hol vagy? -suttogtam. Minden olyan sötét volt... a házak, az aszfalt és a csöpögő eső között teljesen egyedül voltam. Egyedül...
A végtelen sötétségben megéreztem valamit. Odafordítottam a fejem és megláttam a kezét.
Halványan mosolygott.
- Itt vagyok. 
Lassan, erőtlenül melléhúzódtam. Légzésünk nyoma látható volt a hidegben. Hosszú ideig csak hallgattunk, végül megszólalt, bár olyan halkan, hogy csak én hallhattam meg.
- Hideg van. Nagyon hideg. És fáj, annyira fáj...
- Tudom. Nekem is -lihegtem gyengén. A lelkünk egy volt, így jobban átéreztük egymás fájdalmát.
Kis idő múltán újfent megszólalt, bár hangja mintha nyomatékosabbá, erőteljesebbé vált volna.
- Ugye, mindig velem maradsz? Nem hagysz el soha?
Gyengéden rámosolyogtam.
- Amíg tudok, veled leszek.
- Akkor jó... -nyugodott meg. Hangja elbicsaklott, szinte már csak lehelni tudott. Ahogy én is...
Hirtelen furcsa melegség töltött el. Már nem érdekelt se a hideg, se a fájdalom, se az eső, ami egyre hűtötte testünket. Csak az számított, hogy ő itt van...
Befészkeltem fejemet a válla és a nyaka közé, ő pedig átkarolt. Olyan megnyugtató volt, de tudtam, ha valamelyikünk becsukja a szemét, nincs visszaút. 
Egymásra néztünk. De jó így, a szeretett férfi karjai közt...
Rámosolyogtam, mert nagyon boldog voltam. 
- Kislány, ugye nem alszol el? -kérdezte, de nem válaszoltam. Miközben kerestem a kezét, láttam, ahogy mozog az ajka. De nem hallottam. 
Lassan, boldog mosollyal kezdtek lezárulni szemeim. Mintha az eső is elállt volna, csak őt éreztem: az illatát, keze szorítását a vállamon, halk szívverését. 
Olyan jó volt így...
Szemem lecsukódott teljesen, légzésem pedig megszűnt. Suttogtam még egy utolsó szót, amit csak neki szántam. Ezután fejem kitisztult, majd köd ereszkedett rá. Gondolataim megszűntek létezni.
Sötétség borította be az agyamat, nem láttam semmit. De nem is akartam már... testem békésen szunnyadt, szunnyadt örökké...

Vilypusztai hírek

"Kecske van a háztetőn!"


És nem viccelek. A saját két szememmel láttam, de erről majd később.
Frissen jöttem meg a négynapos unokatestvér-találkozóról, ami immár harmadik alkalommal Vilypusztán volt megtartva. Minden nap tartogatott valami meglepetést, de inkább kezdem a legelejéről.
Az első napon háromnegyed ötkor ébredtem. Félálomban kitámolyogtam a konyhába, és hamarosan el is készültem. A tervezett hat órai induláshoz hozzáadtunk még egy kicsit, ezért végül is fél hét körül indultunk el. A hosszas és fárasztó út kezdete előtt még felvettük bátyámat is.
Útközben hiányoltam a drága jó SN-t is. De komolyan. Felfrissítettem magamban a kedvenc részeimet, ettől talán jobb lett az út. 
Mikor odaértünk, hosszas beszélgetés vette kezdetét, aminek a vége felé meggyet is ettünk. Hogy elüssem az időt, guggolóülésbe helyeztem magam a földön és úgy szemezgettem. Ennek hatására úgy éreztem magam, mint egy zseni nyomozó. Volt még süti is, ami csak fokozta a hatást. A beszélgetés végeztével elmentünk bevásárolni, ahol is találkoztam sok szép káposztával. Jól sejted, Kazu drágám, ahol káposzta van, ott kell lennie kecskének  is, de ne kalandozzunk el annyira...
Vásárlás után aki ott volt, csobbant egyet a medencében. Kellett is, mert akkor már nagyon meleg volt. Valaki hozott fényképezőgépet, és megbízott vele, hogy készítsek képeket, mivel nem fürödtem. Néhány sikertelen próbálkozás után sikeresen elkattintottam jó pár fotót, ami megörökíti a fiatalság érdekesebbnél érdekesebb ugrásait. Ezek után következett az ebéd, amit alapos hasfájás követett. Pár percnyi szieszta után azonban teljesen jól éreztem magam, és csatlakoztam a többiekhez, hogy megnézzem bátyám távirányítós repülőgép-bemutatóját. Minden rendben ment, csak a leszállásnál volt egy kis baki, amit azonban hamar lehetett orvosolni.
Ezt unokatestvérem kutyás frizbi bemutatója követte. Mindenki csak ámult, hogy milyen fürge és ügyes a kutyája. Ez annyira inspirálta a népet, legfőképp a fiatalságot, hogy kis idő elteltével alakítottunk két csapatot, és frizbizni kezdtünk végkimerülésig. A legtöbben csobbantak utána, ami nem is csoda, hiszen alaposan kimelegedtünk.
Egy kis kártyázás után kisétáltunk a kertbe, és részemről elgyönyörködtem a teliholdban, ami előtt halvány ködfátyol lebegett. A képet az is díszítette, hogy szinte azonnal megláttam egy elsuhanó denevért. 
El is érkeztünk a második naphoz. A félálomban elköltött reggeli után felkerekedtünk, hogy egy aránylag közeli városba, Kassára menjünk, de az odajutás nagyon kalandos volt. Egyszer-kétszer eltévedtünk, és nem találtuk a parkolóhelyet. Tehát jótanács mindenkinek: Ne feltétlenül hallgassatok a GPS-re!
Mikor végre megtaláltuk az idegenvezetőt, jó sok információt tudhattunk meg a város szebb és régebb látványosságairól, körülbelül két órán keresztül sétáltunk. 
Mivel két óra után a társaság kimerült, elhatároztuk, hogy eszünk egy fagyit. Ez meg is volt minden gond nélkül, de megláttam valakit fehér, göndör hajjal (talán paróka volt) fehér púderrel az arcán, vörös kabátban, meg ha jól emlékszem, fehér kesztyűvel. Igen... a legmelegebb órákban. Tehát a lényeg az, hogy olyan volt, mint egy arisztokrata számomra. Ráadásul, amikor nem mozdult, olyan volt, mint egy szobor. De az elhaladóakat, illetve akik be-és kiléptek a fagyizóból, meghajlással köszöntötte. Úgy lefényképeztem volna...
 A fagyi nem verte el a tömeg éhségét, ezért felkerekedtünk, hogy keressünk egy éttermet. De nem is akármilyet. A célpontnak az volt a lényege, hogy szinte mindegy, mit főznek, csak sztrapacska legyen. Na, hát ilyet csak a harmadik próbálkozásra találtunk, így beözönlöttünk kábé huszonöten, és rendeltünk. Nem mindenki kért sztrapacskát: a másik fele, azt hiszem, többségében húst kért krumplival. A kólás-tonikos üvegeken lévő kóddal telefont lehetett nyerni, ezért mindegyikünk leszedte a matricát. Hogy azóta mi lett, máig titok számomra.  
Ebéd után visszamentünk a szállásra, fürödtünk egy jót, utána pedig frizbiztünk, de nem olyan intenzitással, mint előző nap, de valaki felfedezte, hogy a közeli romos ház tetején kecskék sétálgatnak. Volt egy szép fekete is. 
Mikor beletörődtünk, hogy túl fáradtak vagyunk már a frizbihez, beözönlöttünk az ebédlőbe és leültünk kártyázni. A hangulaton pedig jókorát dobott az üveg Kalinka vodka, egy kék, finom illatú alkoholos lötty és a narancslé keverésével készült koktél. Persze, nem üvegszámra volt az ivászat, hanem poharakban keverték. Később csatlakozott ehhez néhány korty pálinka is, meg talán sör... Tehát elég az hozzá, hogy a hangulat nagyon jó volt. Mindenki össze-vissza dőlt a végére már a nevetéstől. 
Harmadik nap. A társaság nagy része elment bányászni opált. Én a szálláson maradtam, mert rossz a lábam, és helyette segédkeztem az ebédben. Az túlzás, hogy meglátszott volna a végeredményben, de legalább a terítésben talán igen. 
Ebéd közben egyik rokonom megfogta a kését, és bejelentette, hogy az Voldemort nagyúr varázspálcája. Hát, volt benne valami... a markolata mindenesetre olyannak hatott, meg úgy maga az összkép is. 
Mivel nem mindenki érkezett meg egyszerre, a fiatalokkal elsétáltunk a teniszpályára, ahol hárman játszottak, a többiek pedig nézték. A játéknak végül a labda vetett véget: szétesett. Mikor a kezembe került, nézegettem, és egy hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy a teniszlabda valójában egy zöld Pacman. És igen... el is játszottam. Útközben a konyha felé mondták, hogy majd dedikáljuk, ezért felszaladtam filcért, és ott helyben aláírtuk. A mellékelt képen látható.
Úszkáltunk is egy kicsit, és a medencében elhangzott néhány aranyköpés. Akit érdekel, annak majd elmondom. 
Mivel a többiek csak későn érkeztek meg, későn ettek, ezért szürkületkor kezdtünk el frizbizni. Kezdett hideg lenni, de a vörös hold a fenyők mögött kárpótolt érte. Na jó, nem vérvörös, hanem inkább narancsszín árnyalatban pompázott. 
A hideg és a fáradtság bekergetett minket az étkezőbe, hogy kártyázzunk. Akkorra már tétekre játszottunk, aminek az alapját aznap délelőtt találták ki. Ha kérdezitek, majd elmondom ezt is. Mikor meguntuk a kártyát, elkezdtük a tapsolós játékot, aminek az a lényege, hogy körbeállunk, és a jobb kéz van alul, bal kéz fölül (vagy fordítva...?) és ütögetjük az asztalt, ahogy vannak a kezek sorrendben. Dupla ütés esetén a kör megfordul. 
Na. Miután ezt is meguntuk, bevonultunk a konyha elé, és továbbfejlesztettük. Ugyanaz a játék, csak lábbal! Ugye, milyen egyedi? A nevetés nem is maradt el. De ez az öröm sem tartott sokáig, mert következett...
A negyedik nap. Igen, igen... a hazautazás. Mindenki a feje tetején állt, aztán amikor megkérdeztem, hogy mikor indulunk, a válasz az volt, hogy fél 12 körül. Ebben kezdtem kételkedni, amikor abban az időpontban kezdtek pancsolni... egy utolsót. Végül is sok halasztás után 12:25-kor indultunk el. A hazaút talán még fárasztóbb volt a meleg, meg az enyhe kialvatlanság miatt is. Útközben egyszer-kétszer le is álltunk, ami még hosszabbított rajta. És végül... 17:25-kor gurultunk be a kapun. Ugye figyelitek? Kerek öt óráig kocsikáztunk. 
Körülbelül ennyi volt az élménybeszámoló, de vannak még jó részek, amiket inkább nem közölnék. 
Ja, és ha néztétek volna az elmúlt négy napban a blogot, és találtatok volna egy-két üres bejegyzést, azért elnézést kérek. Sikertelen próbálkozás a telefonon. 
További jó nyaralást!

Társalgás Gazda és Szobalány között

Csendes este volt. Mindenki, aki élt és mozgott, a pihenéssel foglalkozott. Egyedül egy fiatal lány nem tett így. A csészéket mosta el éppen, és mikor visszament a szobájába, felnézett a rácsos ablakra. Azon tűnődött, hogy már kilát, nem úgy mint néhány évvel ezelőtt. 
Ahogy ott álldogált, egy hang szólalt meg, egyenesen maga mellől.
-Látom, ezt a szokásodat még nem hagytad abba. Készen vagy?
A lány összerezzent.
-Gazdám... nem hallottam, mikor jött be. Régen itt van?
A férfi megrázta a fejét. 
-Nem. Viszont mindig, ahogy itt állsz, olyan, mintha gondolkodnál valamin. 
A lány egy pillanatra lesütötte a szemét. 
-Így is van... mert nem tudom, mi van odakint. Létezik ezen a helyen kívül bármi?
-Tudnod kell, hogy a falakon túl nincs semmi. Semmi... csak üres, végtelen sivatag, aminek nem lehet látni a végét.-magyarázott komolyan a férfi. A lány bólintott.
-Értem... és van odakint eső? Mert csak annyi rémlik, hogy kiskoromban néha beborult az ég.
A férfi megrázta a fejét.
-Nem. Odakint sosincs vihar. Legalábbis olyan nem, amire te gondolsz. Az itteni semmit csak egy homokvihar tudja leváltani. Más nem.
Csend borult a szobára. Úgy álltak ketten egymás mellett, mint gyerek az apjával, ám mindketten tudták, hogy ez a viszony sosem következik be. A lány cseléd volt, a férfi a gazdája. 
-És... van még valami ezen a világon kívül? - törte meg a némaságot végül a lány.
A férfi ránézett, és lassan megrázta a fejét.
-Azon kívül, ahonnan jöttél, még egy dimenzió ismert, de mindkettőnek a számára szinte teljesen elérhetetlenek vagyunk. Alig fordul meg néhány idegen itt. 
-Akkor én is idegennek számítok, nem? -érkezett az új kérdés a férfi számára, aki nem is válaszolt rá későn.
-Te a cseléd vagy. Kiskorod óta itt nevelünk, szerintem emlékszel is. De most már elég a beszédből. Tedd a dolgod. Gyűlésre mindenkinek kell egy zöld tea.
A lány bólintott.
-Igenis, Gazdám...
Egymás után hagyták el a szobát. Ahogy az ajtó becsukódott, a holdfény elárasztotta a termet.



-Mit akarsz? - nézett mereven a férfi a belépő lányra, aki kicsit feldúltnak tűnt. 
-A Hold elhagyta a legmagasabb pozícióját, mindjárt pirkad. Hogyhogy nem töltöd fel az energiáidat a következő napra? 
-Gazdám... -kezdte kicsit tétován a lány- Gazdám, mit tegyek, ha az azelőtti éjszakáról álmodtam, amikor megtalált?
A férfi nagyot sóhajtott.
-Ilyenekért ne hozzám fordulj. Én sosem álmodom. Nem álmodtam, és úgy hiszem, sosem fogok álmodni. Most menj... pihenj holnapig.
A lány, aki az ajtóban állt, bólintott, és csendesen kilépett rajta, alig csapván zajt.
A fekete hajú férfi tűnődve nézett utána. 
-Porcelánok nélkül kezd olyan csendes lenni, mint én. 



Már késő éjszaka volt, mikor a fekete hajú férfi belépett a szobába. A Hold az ágyon fekvő, kis alak testét terítette be ezüstös fényével. 
Megállt az ágy mellett, lenézett a lányra és csak úgy, magának megjegyezte:
-Kideríthetném, hogy milyen, és mekkora erő van benned, de ha kiderülne, akkor biztos, hogy én húznám a rövidebbet. Egyenlőre várok, várok türelemmel. Ha eljön az ideje, úgyis meglátom. 
Még egy utolsó pillantást vetett az alvó lányra, majd szokásához híven mint az árnyék, kilépett. De mielőtt távol érhetett volna, a lány utánaszólt.
-Gazdám...
A férfi hátrafordult, és felvonta szemöldökét. Zsebre tett kézzel megvárta, hogy odaérjen, és mikor már csak egy lépés választotta el őket, a lány megszólalt.
-Gazdám, a holnapi gyűlésre minden készen áll. A zöldtea...
-Most nem azért jöttem - vágott közbe a férfi. A lány értetlen arcát látva magyarázni kezdett.
-Holnap küldetésre megyek. Te itt maradsz, és megvársz. Megértetted? 
-Értem, Gazdám, de...
-Hallgass.Az a dolgod, hogy engedelmeskedj a többieknek, amíg nem vagyok itt.-vágott közbe a férfi. A lány lehajtotta a fejét, és hosszú hallgatást követően bólintott.
-Rendben, Gazdám. 
-Jó. Most már aludni mész.-köszönt el szokásos stílusával a férfi, és kilépett az ajtón.