Lelkek

Hát, ehhez is elérkeztünk volna. Ogichi kedvéért, és az ő biztatásának hatására felraktam ezt is. Tehát, csak Neked, csak most, egy második fejezet tálalva van. Fogyaszd egészséggel!

2. fejezet

Ellenőriztem, hogy minden be van-e csomagolva rendesen, valamint a cuccom zárjait. Mindegyik hibátlanul működött.

Megpaskoltam egy kicsit a frissen áthúzott párnát és takarót, majd a holmimra néztem. Csak egy gurulós táska meg egy hátizsák. Semmi több.

Még egyszer, utoljára körbenéztem a szobámban. Mint egy költözés előtt vagy után álló helyiség, csak talán otthonosabb. Egyenlőre. Hiszen mindig is én takarítottam ezt a szobát, mióta itt élek... furcsa volt belegondolni, hogy egyszer talán vendég- vagy gyerekszoba lesz belőle.

A gondolat könnyeket csalt a szemembe, de dühösen letöröltem őket. Ideje indulni.

Egy végső pillantással talán örökre elbúcsúztam a szobától, és éreztem, hogy a kép beleivódik a retinámba. Felkaptam a hátizsákomat, magamhoz vettem a Biancának szánt ajándékot és a kezembe fogtam a bőrönd fogantyúját. Halvány mosollyal lekattintottam a lámpát, kiléptem a szobából és becsuktam magam mögött az ajtót. Ahogy megfordultam, testvéreimmel találtam szemben magam. Mindhármuk szeme szomorú volt. Bár elszorult a torkom, rájuk mosolyogtam.

- Biztos találkozunk még. Ha máshol nem, anyáéknál.

Lassan bólintottak. Minden évben elmentünk Gretáékkal egy csöndes, békés helyre, ahol nyugodtan elvonulhattam a tó szélén lévő szomorúfűzfa alá, és nézhettem a vízi életet. Közben azon tűnődtem, hogy mit fogok csinálni.

Anne néni, Greta és anya nagyon jó barátnők voltak. Az a hely Anne kedvence volt.

Visszazökkentem a valóságba. Lám, ott álltak, könnyesen, szomorún…

- Ne legyetek miattam szomorúak, soha. Jól leszek. Ha kéritek, hetente legalább egyszer felhívlak titeket. Tudjátok, hogy…

Nem tudtam folytatni. Hangom elcsuklott, de letöröltem a könnyeimet. Tovább beszéltem.

- Tudjátok, hogy mennyire talpraesett voltam idáig. Talán ezután se lesz másképp. De most mennem kell.

Hirtelen arra eszméltem, hogy ölelő karok gyűrűjében állok. Sírósan felnevettem és viszonoztam az ölelést. Ahogy ott álltunk, az idő gyorsan, megállíthatatlanul pergett. Nem törődtem vele. Ott és akkor örökké úgy akartam maradni… azok között, akiket szeretek. De sajnos ez sem tartott a végtelenségig. Will kedvesen rám nézett, és azt mondta:

- Megbeszéljük Alexékkel, hogy márciusban velünk tarthass a szokásos túrázáson.

Rám kacsintott és beleborzolt a hajamba. Kikísértek az ajtóig, ahol még utoljára megöleltük egymást, végül elindultam. Hallottam, ahogy egymással versengve mondják a jobbnál jobb ötleteket, hogy minél hamarabb visszajöhessek. Ez mosolyra kényszerített. Végül hangjuk elhalkult, engem pedig elnyelt a tejfehér köd.

Megnéztem a telefonomat: éjfél múlt nem sokkal. A Thorn utca legalább félórányira volt tőlünk gyalog, szenteste pedig nem közlekedett semmi. El kellett ütni valahogy az időt.

Végül arra jutottam, hogy énekelek. Senki nem hallaná, csak én. Azért eljátszottam a gondolattal: a csodás hangomra kijönnek a lakosok, hogy hallgassák. Kuncogtam egy sort a gyermekded ötleten, és belekezdtem egy dalba.

- Az édes álom darabokra hullik szét. Nem ad biztonságot sem a jó, sem a szép. Könnyes szemmel nézem az ég tekintetét. Nem szeretnék felébredni, hadd álmodjak még!

Elgondolkodtam az ének értelmén, már ha egyáltalán volt. Pár perc töprengés után arra jutottam, hogy igenis, van. Számomra nagyon sokat jelentenek az álmok. Álmomban találkozhattam szeretteimmel, és így, ébren csak a maró tudat gyötör: oda a családom… és egyedül én tehettem róla. De miért? Miért van mindez? Szüleim és Anne halálos kimenetelű balesetektől mentettek meg.

Hirtelen, valahonnan a semmiből meghallottam egy mély, selymes hangot.

- Ne félj. Hamarosan mindenre választ kapsz.

Megrémültem: már hangokat is hallok, egyenesen a fejemből? Ennek ellenére nem tudtam elengedni a hangot. Túlságosan is lenyugtatta kuszált gondolataimat, ezért próbáltam marasztalni. Nem tudtam, hogy kiáltsam-e, vagy pusztán gondoljam, ezért köztes megoldásként suttogtam.

- Várj, ne hagyj itt!

Azonban válasz nem érkezett. Már épp le akartam hajtani a fejem, amikor megláttam egy integető alakot. Az enyhe ködfátyolon keresztül is felismertem barátnőmet. Elmosolyodtam, és amennyire cuccom engedte, futni kezdtem felé. Nevetve fogadott.

- Már azt hittem, hogy elhaladsz mellettem. Viszont pontos voltál.

Egy ideig néztük egymást, majd testvériesen megölelt.

- Úgy szeretném, ha nem kéne elmenned. Tehát…

Mosolyogva bólintottam, hogy értem. Hirtelen észbe kaptam és elővettem a neki szánt ajándékot.

- Remélem, tetszeni fog… azt mondtad, hogy a régi elromlott.

Barátnőm nevetett.

- Kíváncsi vagyok, hogy mi ez. De ha már itt tartunk, én is átadnám.

Elővett egy vastag, négyszögletű dobozt, ami mérete ellenére nem volt túl nehéz.

- Láttam egy leárazásnál, és egyből rád gondoltam. Nem volt túl drága. Sőt, annyira megtetszett, hogy én is azt kértem.

Szórakozottan pislantott egyet a föld felé. Ekkorra már nagyon kíváncsi voltam, mit adott. Követtem pillantását, és mikor megláttam, hitetlenkedve csóváltam a fejem.

- Bianca, ha jól gondolom, ami a dobozban van… mikor láttad meg tulajdonképpen?

- Szép, még ki sem bontod, és máris kérdezősködsz? –kuncogott barátnőm a saját ajándékának papírjával foglalkozva. Nagy sóhajjal követtem példáját, és mikor felnyitottam a dobozt, elállt a légzésem. Gyönyörű, sötétbarna csizma pihent a papír közt. Csendesen felnevettem.

- Most komolyan, mikor láttad meg?

- Körülbelül két hete –jött a felelet kicsit dallamosan. Felnéztem, és megláttam, hogy Bianca már a tőlem kapott zenelejátszóval ismerkedik. Hamarosan abbahagyta és rám nézett.

Szótlanul álltunk egymás előtt. Neki maradnia kellett, nekem pedig mennem.

- Azért… majd hívj.–törte meg a csendet és nézett rám komolyan, mire elmosolyodtam.

- Persze. Felhívlak majd.

Utoljára megöleltük egymást, majd hátizsákomat megigazítva búcsút intettem és elindultam. Nem tudtam, merre tartok, mert alig öt perccel később a ködtől nem lehetett látni sem.

Nem sokára valami fehérséget pillantottam meg magam körül: lassan, kitartóan, lustán hömpölygött. Ezzel párhuzamosan a köd mintha eltűnt volna. Hitetlenkedve néztem karomra, de mielőtt megbizonyosodhattam volna a mibenlétéről, elállt.

Kezemet fázósan a zsebembe tettem, de mivel a másikkal a bőröndöt húztam magam után, alig értem el valamit. Szusszantva néztem körül, hátha találok valami helyet, ahol lehet kapni vastagabb kesztyűt. Ekkor eszembe jutott: most Karácsony van, biztos nem lesz nyitva semmi. Remek.

Lassan poroszkáltam az úton, időérzékemet teljesen elveszítve. Pár óra múlva, ami lehetett volna akár néhány perc is, megláttam magam előtt két fénysugarat. Nyugodtan felléptem a járdára és megvártam, hogy elhaladjon mellettem a nap első autója. Azonban ahelyett, hogy ezt tette volna, megállt előttem és a vezető rám nézett, de nem láttam az arcát, se a szem-vagy hajszínét. Csak azt tudtam megállapítani, hogy engem figyel. Pár perc múlva aztán kinyújtotta felém a kezét. Ösztönösen ugyanígy cselekedtem, de ő visszarántotta a sajátját. Nem láttam jól, de mintha egy jelet pillantottam volna meg csuklóján.

Elfordította fejét, alig hallhatóan kuncogott egyet, majd az autó továbbindult. Otthagyott kétségek közt. Vajon ki lehetett ez, és miért viselkedett így?

Hirtelen azt vettem észre, hogy kezem már egyáltalán nem fázik. Ez kizökkentett elmélkedésemből és folytattam vég nélküli utamat. Már épp azon tűnődtem, hogy elhagytam Londont, mikor megláttam valamit, ami cáfolta eme gondolatomat. Egy temetőt.

Nagyon jól ismertem ezt a helyet. Évente legalább kétszer jártunk el ide, tehát sötétben is azonnal felismertem.

Nem tudtam, miért pont erre vitt az utam, de ha már megérkeztem, úgy döntöttem, bemegyek. Eltoltam a kiskaput és felkerekedtem szüleim és Anne fejfáját. Néztem őket egy darabig, aztán hirtelen valami furcsa érzés fogott el. Eltartott egy ideig, mire felfogtam,: hihetetlenül éhes és fáradt vagyok. Búcsút vettem rokonaimtól, de nem végsőt. Csupán aludni és enni fogok valahol, aztán visszatérek.

Kiléptem a temetőből és az égre néztem. Hajnalodott, de még mindig alig láttam járókelőket vagy autókat.

Váratlanul megláttam egy hatalmas fényforrást, egy gyorséttermet. Mikor odaértem, beléptem és körbepillantottam. Sokan ültek, illetve feküdtek ott, a helyiséget pedig bejárta a jól ismert, édeskés likőrszag. A leghalkabban, ahogy csak tudtam, egy üres asztalhoz mentem és leültem. Levettem hátizsákomat, ismét körülnéztem, majd kihúztam a cipzárt.