 |
Az indulás reggele szokásosan telt: mivel később indultunk, mint terveztük, végigizgultam az utat, hogy odaérünk-e, de még várnunk is kellett, mire megjelent a kijelzőn a vonatom. Szerencsésen felszálltam, és az utazás alatt sem volt semmi fennakadás, nem úgy, amikor megérkeztem. Szegény telefonom, talán a térerő hiánya miatt gyengélkedett, ezért senkit nem tudtam elérni, és mint kiderült, engem se tudott elérni senki.
Pár perc elteltével megtaláltuk egymást osztálytársammal, Csillával, akihez utaztam, és odasétáltunk osztálytársunkhoz, aki szintén látogatóba érkezett. Egy kalandos busz és -vonatjegy vásárlás után útra keltünk a napsütötte sétálóutcákon, hogy egy kis gyaloglás után megérkezzünk Csilla lakásához.
Ebéd után az állatkertbe mentünk, ami hatalmas volt, valamint rengeteg meglepetést és érdekességet tartogatott, például az élethű szobrok, amik tényleg megszólalásig hasonlítottak azokra az állatokra, amikről mintázták őket. Ennél is nagyobb ámulattal töltött el a frissen született gyűrűsfarkú maki kölyök látványa, akit, bár nem láttam olyan tisztán, mint anyját, de attól még nagyon aranyos volt.
Láttunk még egy gibbont, aki lenyűgöző könnyedséggel haladt az ágakon, az ágakkal elszántan küzdő zsiráfot, duzzogó zebrát, egy gyönyörű lovat... és még annyi mindent, hogy holnaputánig sorolhatnám. Amit még ki szeretnék emelni, az a fehér oroszlán, az albínó kenguru és a fehér tigris. Ez utóbbi állat már elsőre levett a lábamról, de amikor visszafelé haladtunk, egy csomó ideig nem akartunk elszakadni tőle, mert megláttuk a kölyköket is. Összesen négyen voltak. A legegyszerűbben talán úgy tudnám leírni őket, hogy úgy néztek ki, mint a szüleik kicsinyített másai, csak esetlenebbek, dundibbak és sokkal, sokkal aranyosabbak. Úgy sétáltak végig a kifutón, mint a nagyra nőtt kismacskák.
Mielőtt elindultunk volna hazafelé, megnéztük a képet, amit a belépéskor készítettek rólunk. Szerintem picit olyan volt, mintha lebegnék rajta, de talán az árnyék miatt. Mint kiderült, Csilla egyik ismerőse ott tartózkodott éppen. Némi beszélgetés után kisétáltunk az állatkertből és megnéztük, mikor jön a busz, de inkább a gyaloglás mellett döntöttünk. Végül mégis felszálltunk egyre, otthon pedig lepihentünk. Egy ideig csak vegetáltunk, de amikor a cukor és a csoki is a képbe került, kezdtünk magunkhoz térni. Miután visszanyertük az energiánkat, elhatároztuk, hogy megvárjuk, amíg az idő lehűl kissé, és elindulunk várost nézni.
Most már, ahogy Ági képeit néztem, igazán bánom, hogy nem fotóztam egyáltalán, az állatkerttel ellentétben, ahol viszont csináltam egy csomó fényképet.
Némi mászkálás után beültünk valahova, hogy megvárjuk a sötétedést, és ahogy az éj leszállt, újra útnak indultunk, hogy megnézhessük a kivilágított hidat. Kilépve az utcára nagy naivan azt hittem, hogy pont jó, kellemes meleg van, de annak ellenére, hogy nem volt olyan hőség, mint délelőtt vagy délután, azért mégis kiderült, hogy a július az július, akkor is, ha éjszaka van.
Bevallom, kicsit féltem a sötétben, de a látvány mindent megért. Na, meg a híd, valami fenomenális volt.
Lassan hazaporoszkáltunk, és kicsit késői vacsora után még beszélgettünk és videókat néztünk egészen hajnalig, végül aludni tértünk.
Bár úgy terveztük, hogy elmegyünk és letekintünk fentről a városra, a reggelinél elbeszélgettük az időt, ezért inkább otthon maradtunk, hogy nyugodtan összepakolhassunk. Aztán, dél előtt egy kicsivel kiléptünk a házból, hogy a pályaudvarra felüljünk a vonatra, ami Budapestre visz.
Már a hazafelé tartó úton kezdett megfogalmazódni bennem, de itthon tisztult le bennem az érzés: máris hiányzik Győr: a szép utcák, a hangulat, az ablakház... minden. Bár a lábamat orvul letámadta az izomláz, és annak ellenére, hogy éjszaka úgy aludtam, mint akit leütöttek, itthon kellett még úgy három órát aludnom, visszasírom a macskaköveket, a cégéreket és a hidakat.
