Csókolom mindenki kezét, újra erre járok e kései órán, amikor már régen aludnom kellene, hogy ne keljek fel későn holnap reggel, és ne késsem le a buszt. De most nem csak ez a lényeg.
Szóval, mostanában érettségiztem, konkrétan ma volt az összes szóbelim. A megelőző napon, magyarul tegnap annyira izgultam, hogy érzéseimet egy versbe foglaltam, amit drága és egyetlen Anekim már kézhez is kapott. Itt is reménykedem, hogy tetszett neki.
Sajnos a felvételizések nem úgy sikerültek eddig, ahogy gondoltam. Se a budapesti, se a Kaposvári Egyetemre nem nyertem felvételt színművész szakon, de sebaj, majd találkozunk jövőre. Kivéve...
Kivéve, ha felvesznek az ELTE gyógypedagógus szakára. Vagy külföldre megyek élni. Vagy találok egy olyan munkát, amitől nem tudnék elszakadni.
Igaz, az érettséginek vége, de az öt középiskolás évemnek még nincs, legalábbis hivatalosan. Addig még van egy eredményhirdetés szerdán, valamint egy bankett, szintén aznap. Csak utána kezdek el munkát keresni. Tervek vannak, remélem, nem mind hiú ábránd.
Szóval, felfoghatjuk úgy, hogy tanulmányaim végére értem, és előttem áll a nyár tele tervekkel. De ez az öt (tizenhárom) év mégiscsak valami, és hirtelen szakadt meg. A hajnali kelések talán megszűntek, azonban mikor fogom megszokni az új rutint? Egyáltalán lesz ilyen, ha már ezt éppen sikerült megszoknom?
Egy szóval, fura érzés, hogy mindennek vége. Annyira kuszák a gondolataim, hogy még normálisan ki se tudnám magam fejezni.
Talán egy másik alkalommal.
,,Ha minden véget is ér, tudjad, hogy veled leszek. Talán pont oda mész, ahova én is most fogok. De ne csüggegdj... biztos rátalálsz arra, aki helyettem is elvezet utadon."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése