Nem vagyok gyenge. Ha elesem, mindig talpra állok, bármennyi időnek kell eltelnie. Legalábbis eddig azt hittem. Illetve... érző lény vagyok. Gondolom, senki nem fogja elolvasni ezt a bejegyzést, de ha igen, annak csak örülök. Mindenesetre jelenleg csak az tud foglalkoztatni: tudtam, hogy ilyen mély érzelmek is vannak, de még nem találkoztam velük, azt hiszem. Az, hogy este tizenegykor fejezek be egy könyvet, már rég rossz, mert túlesek másnapra a katarzison. De ezúttal nem így volt. Csak három szó motoszkált az agyamban: ,,amor deliria nervosa". Ezzel aludtam el, és még sírni sem tudtam, csak halkan, hogy más ne hallja. És ez a mára is kihatott. Rég felébredtem, éberen feküdtem az ágyon, de egyszerűen nem tudtam felkelni. Hiszen a fiú hazudott, de csak azért, hogy az, akit mindennél jobban szeret, megmeneküljön. Ez az önfeláldozás egy nemesebb formája. Nem törődött azzal, hogy a biztos halál vár rá, mert én azt nem nevezném életnek, hogyha valakit bezárnak valahova, esetleg megfosztják eddigi önmagától, hogy egy sima test legyen, érzések nélkül. Hagyta, hogy elkapják, de cserébe a szerelme szabad lett.
Ez a fajta delírium, amit a könyvben találhatunk, engem is megkörnyékezett, de talán még nem akkora mértékben. Azt hiszem, új életcélom lett. Találni valakit, akiért bármit feladnék... és tudom, hogy ez kölcsönös.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése